Road Story

Sokszor hallok mostanában afféle orbitális közhelyeket, mint, hogy a nagyvárosi ember már teljesen, visszavonhatatlanul, és örök időkre érzéketlenné vált. Hogy már senki nem figyel senkire, mert a világ felgyorsult.

Mai történetemmel ezekre a banális frázisokra szeretnék rácáfolni.

Igazi szép tavaszi nap volt aznap, végre olyan szépen sütött a nap, hogy nem bírtam volna ki, hogy otthon maradjak a négy fal között. Arról nem is beszélve, hogy ruhatáram jó ideje alapos felfrissítésre szorult. Erre pedig, lássuk be, nincs is jobb alkalom, mint a kitörő kikelet. Így aztán újdonsült, de annál talpraesettebb és vidámabb segítőmmel Csengével, elindultunk shopping körútra. Igen ám, de a metró aluljáró felé vezető úton várt rám egy olyan élmény, amiben még nem volt részem. A zebra túl oldalán láthatólag már régóta állt egy idős bácsi fehér bottal a kezében és át akart jönni a másik oldalra. Nekem kellett volna észrevennem, de jellemző módon elgondolkoztam. Csenge viszont, hál' Istennek figyelmesebb volt nálam. Észrevette, és oda mentünk, hogy segítsünk. Ám mivel egyikünk sem csinált még ilyet, de én legalább már hallottam, hogyan célszerű, nekem kellett őt irányítani, hogy mit hogyan tegyen. Miután pedig elmondtam neki például, hogy ahelyett, hogy ösztönösen megfogná a bácsi kezét és átvezetné, hagyja, hogy ő karoljon bele. Mindkettőjük hangjában, igazi, hamisítatlan örömöt és megkönnyebbülést éreztem. Száz szónak is egy a vége, rég tapasztalt módon, egyszeriben arra lettem figyelmes, hogy abban a pár percben, azon a pár négyzetméteren, mindenki örül valaminek. A bácsi nagyon örült a váratlanul jött, odafigyelő segítségnek. Lelkes, fiatal segítőm leginkább annak örült, hogy ismét tanult valami fontosat. Én pedig igazán örültem, hogy segíthettünk, pláne, hogy ilyen mókásan kalandos módon. (Két láb, négy kerék, és egy fehérbot. No meg ezek használói. Együtt, egy csapatban, egy zebrán.) Igazán mosolyfakasztó látványt nyújthattunk kívülről is. De belülről mindenképp érdekes és vidám kihívás volt, szerintem mindhármunk számára.

Széles mosollyal mentünk hát tovább shoppingolni segítőmmel. Nem vettünk ugyan semmit, de a nap további része is kifejezetten vidáman telt A visszafelé úton azonban váratlan akadályokba ütköztünk, a metróaluljáróban ugyanis sem a mozgólépcső, sem pedig a lift nem működött. így aztán hosszú lépcsősor tornyosult előttünk és nem tudtuk, hogyan jutunk fel a felszínre. De legnagyobb meglepetésünkre nem kellett

Road Story

Sokszor hallok mostanában afféle orbitális közhelyeket, mint, hogy a nagyvárosi ember már teljesen, visszavonhatatlanul, és örök időkre érzéketlenné vált. Hogy már senki nem figyel senkire, mert a világ felgyorsult.

Mai történetemmel ezekre a banális frázisokra szeretnék rácáfolni.

Igazi szép tavaszi nap volt aznap, végre olyan szépen sütött a nap, hogy nem bírtam volna ki, hogy otthon maradjak a négy fal között. Arról nem is beszélve, hogy ruhatáram jó ideje alapos felfrissítésre szorult. Erre pedig, lássuk be, nincs is jobb alkalom, mint a kitörő kikelet. Így aztán újdonsült, de annál talpraesettebb és vidámabb segítőmmel Csengével, elindultunk shopping körútra. Igen ám, de a metró aluljáró felé vezető úton várt rám egy olyan élmény, amiben még nem volt részem. A zebra túl oldalán láthatólag már régóta állt egy idős bácsi fehér bottal a kezében és át akart jönni a másik oldalra. Nekem kellett volna észrevennem, de jellemző módon elgondolkoztam. Csenge viszont, hál' Istennek figyelmesebb volt nálam. Észrevette, és oda mentünk, hogy segítsünk. Ám mivel egyikünk sem csinált még ilyet, de én legalább már hallottam, hogyan célszerű, nekem kellett őt irányítani, hogy mit hogyan tegyen. Miután pedig elmondtam neki például, hogy ahelyett, hogy ösztönösen megfogná a bácsi kezét és átvezetné, hagyja, hogy ő karoljon bele. Mindkettőjük hangjában, igazi, hamisítatlan örömöt és megkönnyebbülést éreztem. Száz szónak is egy a vége, rég tapasztalt módon, egyszeriben arra lettem figyelmes, hogy abban a pár percben, azon a pár négyzetméteren, mindenki örül valaminek. A bácsi nagyon örült a váratlanul jött, odafigyelő segítségnek. Lelkes, fiatal segítőm leginkább annak örült, hogy ismét tanult valami fontosat. Én pedig igazán örültem, hogy segíthettünk, pláne, hogy ilyen mókásan kalandos módon. (Két láb, négy kerék, és egy fehérbot. No meg ezek használói. Együtt, egy csapatban, egy zebrán.) Igazán mosolyfakasztó látványt nyújthattunk kívülről is. De belülről mindenképp érdekes és vidám kihívás volt, szerintem mindhármunk számára.

Széles mosollyal mentünk hát tovább shoppingolni segítőmmel. Nem vettünk ugyan semmit, de a nap további része is kifejezetten vidáman telt A visszafelé úton azonban váratlan akadályokba ütköztünk, a metróaluljáróban ugyanis sem a mozgólépcső, sem pedig a lift nem működött. így aztán hosszú lépcsősor tornyosult előttünk és nem tudtuk, hogyan jutunk fel a felszínre. De legnagyobb meglepetésünkre nem kellett sokat várnunk és egyszerre négyen ugrottak oda, hogy segítsenek nekünk feljutni a mélyből, közülük hárman ráadásul abból a korosztályból valók voltak, akiket az idősebbek hajlamosak ütődött és nyegle, de legalábbis, érzéketlen, kütyüfüggő kamaszoknak titulálni. Az már csak hab a tortán, hogy az egyik lányt, aki odajött, még a saját ínhüvelygyulladása sem zavarta abban, hogy segítsen nekünk. Ahogy az is, hogy srácnak, aki végül átvett tőle, és fölrepített lépcső tetejére, mindkét karja halálfejekkel volt tele tetoválva. Talán nem meglepő, hogy hazafelé tartva mindketten határozottan meghatva konstatáltuk, hogy az emberek milyen segítőkészek. Mindig is tudtam jó tett helyébe jót várj.

Rusznák Emese sokat várnunk és egyszerre négyen ugrottak oda, hogy segítsenek nekünk feljutni a mélyből, közülük hárman ráadásul abból a korosztályból valók voltak, akiket az idősebbek hajlamosak ütődött és nyegle, de legalábbis, érzéketlen, kütyüfüggő kamaszoknak titulálni. Az már csak hab a tortán, hogy az egyik lányt, aki odajött, még a saját ínhüvelygyulladása sem zavarta abban, hogy segítsen nekünk. Ahogy az is, hogy srácnak, aki végül átvett tőle, és fölrepített lépcső tetejére, mindkét karja halálfejekkel volt tele tetoválva. Talán nem meglepő, hogy hazafelé tartva mindketten határozottan meghatva konstatáltuk, hogy az emberek milyen segítőkészek. Mindig is tudtam jó tett helyébe jót várj.

Rusznák Emeeeeeee