Második mese

A Garilov-AKTA

1. FEJEZET

A fiú megállt a nagy, gazdagon díszített szállodaépület előtt és figyelmesen végig mérte. Kisvártatva örömmel vette észre, hogy az egyik emeleti ablakot nyitva felejtették. Körbenézett, és miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem látja, boszorkányos ügyességgel felmászott az ereszcsatornán, rutinos mozdulattal átlendült az ablakpárkányra, végül pedig egy ugrással egy luxuslakosztály egyik szobájában találta magát.

Ahová megérkezett, ott rögtön meglepetés várta. A szoba egyetlen szekrényén sem voltak épek a zárak. –Hoppá! Előttem Itt már járt valaki. Dünnyögte félhangosan. Az esetleg felbukkanó "konkurenciával" való kellemetlen találkozás lehetősége egy pillanatra igencsak elbizonytalanította. Ezért most egy fokkal a szokásosnál is óvatosabban indult "terepszemlére", de szerencsére nem talált semmi veszélyeset. Viszont sajnos semmi igazán érdekeset sem, csak némi rendetlenséget. Így aztán átment a másik szobába, hátha ott majd talál valamit, ami igazán tetszik neki. Itt is körbepillantott aztán elégedetten ledobta magát a frissen vetett, extraszéles franciaágyra, és egy darabig csak élvezni akarta az oly ritkán tapasztalt puhaságot. De mivel nagyon fáradt volt, élvezkedés közben elnyomta az álom.

Amikor felébredt úgy érezte, ki tudna inni akár egy tavat is.

Odalépett hát a mini bárhoz, hogy, ahogy ezt már annyiszor sok hasonló alkalmatosságból megtette, ebből is kiszolgálja magát, ám ekkor a szoba sarkában álló hatalmas ruhásszekrény belsőjéből kétségbeesett, elhaló nyöszörgést hallott. Átrohant a szobán, összegyűjtötte minden bátorságát, elfordította az ajtóban lévő kulcsot, és néhány pillanat múlva határozott mozdulattal feltépte a szekrényajtót. Olyan erővel, hogy közben elvesztette az egyensúlyát és azzal a lendülettel a szekrény előtti kemény márványburkolaton találta magát. Egy darabig bánta, mert bizony nagyon fájt a feneke, de aztán arra gondolt, hogy talán jobb is így, mert biztosra vette, hogy ha nem a lendület, akkor a meglepetéssel vegyes ijedtség küldi padlóra. Sőt akkor még talán el is ájul, mert a látvány, ami elé tárult bizony nagyon megrémisztette.

Egy halálra vált, ruhátlan, félájult, de még így is gyönyörű lány kuporgott odabent Keze, lába összekötve, a szájában valami áthatóan büdös kábító folyadékkal átitatott, selyem zsebkendő, amitől minden bizonnyal meg is fulladt volna, ha a segítség akár csak egy kicsivel is később érkezik.

De szerencsére időben érkezett.

Kihúzta a zsebkendőt a lány szájából, levágta a kötelet a kezéről és a lábáról, pár kisebb legyintéssel magához térítette, és kisegítette a szekrényből.

Egy ideig csendben ültek egymás mellett. Végül a lány törte meg a csendet.

– Hogy hívnak? – kérdezte az imént a szájából kihúzott zsebkendőből szivárgó anyagtól még kicsit kábán.

Az én nevem Anne. – tette hozzá kicsit később csöndesen – s közben maga köré tekert egy takarót.

A fiú vállat vont. - ki, ahogy akar. – mondta közömbösen. Amíg együtt laktunk, a nővérem Marknak szólított, de mióta ő is nyomtalanul eltűnt, sosem volt igazi nevem.

–Eltűnt a nővéred? De hát hol lehet? – kérdezte Anne kíváncsian.

– Ha tudnám, hol lehet, nem mondanám, hogy eltűnt.– mondta Mark dühösen, és mielőtt a lány folytathatta volna a kérdezősködést, megkérdezte.

– Hogy kerültél a szekrénybe? – Nem tudom. – felelte a lány szipogva. De mivel nagyon fáradt volt, mindene fájt, szédült, és iszonyatosan koszosnak érezte magát, érthető módon nem volt igazán kedve beszélgetni.

Zuhanyozni akarok. – mondta halkan, felállt és a fürdőszoba felé indult.

A fiú is fölállt a földről, kivett a mini bárból egy üveg jéghideg kólát, és elhelyezkedett vele a tv előtt az ágyon. Már épp a kezébe vette a távirányítót, hogy bekapcsolja vele a valószínűtlenül nagyképernyős tv-t, amikor hirtelen kivágódott a fürdőszobaajtó és Anne, velőtrázó sikoly kíséretében, a zokogástól fuldokolva rohant ki rajta.

Kézen fogta Markot és ellenállhatatlan erővel tuszkolta a fürdőszoba irányába. Ráadásul mindezt olyan gyorsan, hogy Mark még tiltakozni se tudott.

Amikor pedig benyitottak Mark olyasmit látott, amit eddig még csak elképzelni sem tudott. Pedig azt hitte, mindent látott már a 16 év alatt, ami eltelt azóta a nap óta, amikor kalandos módon világra jött. Most mégis földbe gyökerezett a lába.

Az egész fürdőszoba vérben úszott.

A zuhanyzóban, pedig egy kb. harmincas évei végén járó nő feküdt vérbe fagyva.

Anne újra odarohant hozzá, ráborult és zokogva ismételgette.

Jane! Mi történt? Hogy történhetett ez…?

Hosszú időbe telt mire újra észrevette az ajtóban álló Markot.

– Ő Jane!– mondta végül, s közben alig kapott levegőt a sírástól. A babysitter-em. Nyolcéves korom óta velem van, amikor Anya meg Apa nem érnek rá. És ezalatt a hat év alatt igazi jó barátnők lettünk. Annyira, hogy amikor tavaly a szüleim úgy döntöttek, hogy már nincs rá szükség, hogy továbbra is velem legyen, három napig nem voltam hajlandó enni.

Úgyhogy végül kénytelenek voltak visszavenni. És most…

Ebben a pillanatban Anne-ből ismét fékezhetetlenül tört fel a zokogás.

Mark pedig, 16 éves kora ellenére, vagy talán éppen amiatt tudta, hogy most ő a "férfi" . Ezért minden erejével igyekezett nyugodt maradni, vagy legalábbis, annak látszani. Elővett egy zsebkendőt, bevizezte, odalépett Anne-hez, megtörölte az arcát és gyengéden talpra segítette. Aztán kivett a szekrényből néhány ruhát, és beadta őket a fürdőszobába. Öltözz fel!– mondta a tőle telhető legnyugodtabb hangon –s, amíg Anne felöltözött, ő gyorsan a telefonhoz ment és, tudván, hogy ez most vészhelyzet, felhívta Madame Francoise-t a helyi kisbolt tulajdonosát, akihez rövidke élete eddigi "vészhelyzeteiben" fordulni szokott.

Részleteket nem árult el csak annyit mondott, hogy egy barátja bajban van, és, hogy egy darabig mindkettőjüknek szállásra és ételre lenne szükségük.

–Mibe keveredtél megint kisfiam?– kérdezte Madame Francoise –hangjában aggodalom és szeretet érződött.

–ŐŐŐŐ… – mondta Mark, és hirtelen visszafojthatatlan erővel tört elő belőle a sírás.

Ezzel el is érte amit akart.

Madame Francoise közbeszólt és nyugodtan azt mondta:

–Tudod, hogy bármi is történjen veled, itt mindig lesz egy szobád, ahová természetesen akkor és azzal jössz, amikor és akivel akarsz és persze, addig maradsz, amíg csak szeretnél. Szóval gyertek csak nyugodtan! Főzök valami finomat.

Mark egy darabig meg sem tudott szólalni. Régóta tudta, hogy Madame Francoise megbízható, rugalmas és jó fej, de ilyen reakcióra azért nem számított.

Pár percig zavartan hüppögött, majd megköszönte és letette a telefont.

Aztán kézen fogta Anne-t és pár perc múlva, már ketten másztak lefelé az ereszcsatornán, és mindketten óvatosan, de sietős léptekkel, lehajtott fejjel, elgondolkodva indultak el Madame Francoise vegyesboltja felé. Az utcai lámpa fényében valami megcsillant a lábuk előtt. Mark lehajolt és alaposan szemügyre vette. Aztán, amikor kiderült, hogy nem más, mint egy mobiltelefon, ráadásul nem is akármilyen, elégedett mosollyal az arcán érte nyúlt és zsebre tette.

– Nyaraltok itt? – kérdezte Mark kicsit később, amikor a lány már egy kicsit megnyugodott.

– Nem. – mondta Anne szomorúan. Mi nem szoktunk nyaralni, mert Apa mindig dolgozik.

Amint ezt kimondta, arca falfehér lett, szemében pedig a jeges rémület villant meg.

Apa! –mondta fojtott hangon – amikor eszébe jutott, hogy aznap még nem is látta az apját.

Hol lehet Apa?! –kérdezte most már teljes hangerővel, és a pánikroham jelei kezdtek mutatkozni rajta.

–Mit csinál apukád? –kérdezte Mark halkan, hogy elterelje Anne figyelmét.

–Honnan tudjam, hogy mit csinál, amikor azt sem tudom, hol van?–dühöngött Anne.

–Úgy értem, mit dolgozik.

–Egy szállodalánc, meg vagy ötven étterem tulajdonosa.

–Wow! Az király! Kiáltott fel Mark és a hangjából elképesztő irigység hallatszott.

– Régebben én is így gondoltam, – tűnődött Anne és mérge lassan keserűségbe fordult– de mostanában már borzasztó. Apa alig van otthon, és mire hazaér, addigra már mindig nagyon fáradt és ideges. Úgyhogy sosincs igazán velünk. Anyát ez nagyon bántja emiatt sokat veszekszenek.

–Mi történt tegnap? – próbálkozott újra Mark –Semmire sem emlékszel? Anne megrázta a fejét.

– Csak a szokásosra. – mondta szomorúan.

–Mi az?

Megint összevesztek.

– Min?

–Anya azt akarta, hogy utazzunk haza Chicago-ba, Apa pedig megint azt mondta, hogy itt kell maradnia üzleti ügyben.

–Ez volt az ok? – kérdezte Mark meglepetten.

–Igen, mert anya már legalább öt éve próbálja meggyőzni apát, hogy jöjjön vissza velünk Chicago-ba, de Apa mindig kitalál valamit, hogy most éppen miért nem tud elutazni.

Anya ilyenkor mindig nagyon mérges lesz.

Tegnap már nem is bírta tovább. Összecsomagolt és hazament. –Egyedül?

–Igen. Azt mondta, később visszajön értem, de most át kell gondolnia…

–Mit?

–Ki tudja…

–Kár. –dünnyögte maga elé Mark– miközben a lába elé kerülő kavicsokat rugdosta.

De neked legalább van családod. –Jegyezte meg később egykedvűen. – Az enyémről évek óta nem tudok semmit.

–Hová megyünk? – kérdezte Anne, hogy más irányba terelje a beszélgetést.

, Madame Francoise-hoz–mondta Mark elgondolkodva.

Mióta ismerem, mindig hozzá fordulok, ha nem tudom, hogy mit tegyek.

–Hogy ismerted meg? –kérdezte Anne kíváncsian.

–Rajtakapott. –felelte Mark szégyenlősen kuncogva. Amikor átjöttünk Kubából néha hetekig nem volt mit ennünk. Úgyhogy ételt loptam, ahonnan épp tudtam. Sokszor az ő boltjából. Aznap is, amikor végül odajött. Akkor már három napja nem ettünk a nővéremmel. Én nagyon megijedtem, amikor hátranéztem és ott állt mögöttem, de ő, ahelyett, hogy feljelentett, vagy legalább üvöltözött volna velem, kedvesen megsimogatott, és elmondta, hogy régóta látja, amit csinálunk, de direkt "nem vette észre", mert segíteni akar nekünk. Végül nem csak kaját, hanem ruhát is adott, és szállást is szerzett nekünk a vöröskereszt menekültszállóján, ahol önkéntesként dolgozott. -mesélte Mark hálatelt hangon és olyan megunhatatlan lendülettel, hogy Anne még órákig szívesen hallgatta volna. De ebben a pillanatban megérkeztek Madame Francoise házához, melynek aljában már zárva volt a takaros kisbolt.

2. FEJEZET

Pierre Bulet városi rendőrfőnök jobb híján épp az otthonról hozott szendvicsébe harapott bele, amikor előtte a nagy diófaasztalon megszólalt a telefon.

–Halló –mondta bosszúsan miközben lenyelte a falatot.

–Jöjjön főnök, elakadtunk.– hallatszott a vonal másik végéről.

–Hol vagytok Marcell?–kérdezte a felügyelő, és hangja rögtön barátságosra változott, amint felismerte rég nem látott, fiatal, de annál tehetségesebb kollégája hangját.

–Az Arany fácánban főnök. A 117-es luxuslakosztályban.

–Mit keresel te ott? Nyaralsz? Vagy meguntad Párizst?

–Most itt van meló. Megöltek egy fiatal lányt.

–Megyek–mondta a felügyelő és csalódottan konstatálta, hogy vége a baráti csevejnek.

Letette a kagylót és gyors léptekkel az autójához sietett.

Bekapcsolta a szirénát, kirakta a tetőre, aztán padlógázzal irány a szálloda.

Mire odaért, a szálloda előtti kis teret már ellepték a rendőrök, a rendőrautók és a bámészkodó tömeg, bent pedig lázasan folyt a helyszínelés.

–De jó, hogy jön főnök.– mondta Marcell megkönnyebbülten, amikor annyi év után végre újra megpillantotta Bulet felügyelő kissé köpcös alakját.

–Miben segíthetek?–kérdezte Bulet és közben alig tudta leplezni afelett érzett örömét,hogy,rendőrfőnöki kinevezése óta először, végre újra terepen dolgozhat.

Marcell fölállt, átlépett a helyszíneléskor használt sárga szalag kordonján, és sorolni kezdte a tudnivalókat.

–A bejelentés szerint a holttestre a takarítónő talált rá, aki ezután rögtön szívrohamot kapott és meghalt. Így tőle semmi érdemi információt nem kaptunk. A lakosztályban a papírok szerint Emil Blanshet a szállodalánc tulajdonosa lakik, a feleségével, Suzanne-nel, és kislányukkal, Anne-nel, de amikor ideértünk, már senkit sem találtunk itt. Kivéve ezt a nagy felfordulást, és az áldozatot, akit most azonosítunk. Eddigi adataink szerint a harminckilenc éves nő, a család baby-sittere, a neve Jane Fairfax. Oroszország rajongó lehet, mert a szobája tele van többek közt szamovárokkal, matrjoska babákkal, és egyéb orosz jellegzetességekkel. De volt még ott néhány furcsa dolog.

–Például?–kérdezte a felügyelő kíváncsi tekintettel.

– Hát sok egyéb mellett találtunk ott pl. egy evőpálcika gyűjteményt, és egy, már első ránézésre is felbecsülhetetlen értékűnek tűnő kimonót, amit azóta már el is küldtünk Párizs legismertebb japánszakértőéhez, hogy derítsen ki róla mindent, amit csak tud. Bulet alig leplezett büszkeséggel nézett tanítványára.

–Még valami?–kérdezte barátságosan.

– Egyelőre itt tartunk, de még korántsem értünk a végére.

Sophie már három és fél órája próbálja megtalálni a lány családját, de úgy tűnik, nem nagyon sikerül neki. Mondta Marcell, miközben büszkén mutatott a mellette a laptopján dolgozó, igen csínos, és éles eszű nyomozó társára, aki egyáltalán nem mellesleg, pár hete már a menyasszonya is volt.

–Marcell! Gyere gyorsan, nézd, mit találtam!–kiáltott Sophie lelkesen.

Tizennyolc évvel ezelőtt egy Szonja Szemjonova nevű fiatal lány állampolgárságért fordult, mind a francia, mind az amerikai hatóságokhoz. Amíg a tengerentúlon el nem bírálták a kérelmét, orosztanárként dolgozott Franciaországban, – gondolom, azért, mert itt könnyebben jutott munkához papírok nélkül is– de amint megkapta a papírokat, rögtön tovább is utazott Chicago-ba, ahol névváltoztatási kérelmet adott be.

És mit gondolsz, mi volt a kérelmezett név?–kérdezte végül Sophie elégedett mosollyal az arcán.

–Jane Fairfax? –kérdezett vissza Marcell kíváncsian fürkészve kedvese arcát, és a képernyőt.

–Az bizony.– mondta megkönnyebbülten Sophie.

–Ez ám a szép munka. – szólalt meg Bulet felügyelő elismerően.

–Ó dehogyis –mondta a lány szemlesütve. Én inkább szégyellem, hogy nem jöttem rá, egyből, hogy a Jane Fairfax felvett név lehet.

–De hát honnan kellett volna tudnod drágám? Kérdezte Marcell értetlenkedve.

–Ugyan már drágám! Mosolygott elnézően Sophie, mint aki valami egyértelmű dolgot lát újra beigazolódni. Hányszor mondtam, már neked, hogy olvasd el a Jane Eyre-t. Ha néha hallgatnál rám, értenéd a dolgot. Sőt, talán akkor azt is elhinnéd nekem, hogy nem mindig haszontalanok a lányregények.Tette hozzá kuncogva.

–Helyes –szólt közbe hirtelen Bulet– félbeszakítva ezzel a szerelmesek évődését. Mivel, ezt a komoly vitát valószínűleg úgysem sikerül most eldöntenünk, én most inkább ezzel az üggyel foglalkoznék. Mondta nem kevés iróniával. Tehát sok egyéb mellett már azt is tudjuk, hogy az áldozat valójában orosz. – folytatta most már tárgyilagosan a felügyelő. Ezek szerint ezért érdeklődött annyira az orosz dolgok iránt. És mit tudunk még róla? – kérdezte Bulet némi türelmetlenséggel a hangjában.

–Egyelőre ennyit. – mondta Sophie zavartan.

–Azért van még egy s más a tarsolyunkban. –szólt közbe Marcell, hogy megmentse menyasszonyát.

Az utóbbi tíz percben megtudtam például, hogy madmoiselle Szemjonova több évet töltött Japánban is.

– Japánban?–kérdezte Bulet meglepetten . Na, és mit csinált ott?

– Egy gésaképzésen vett részt. Gésának akart tanulni. – mondta Marcell bizonytalanul.

–Hogyhogy akart?– kérdezte a felügyelő értetlenkedve.

–Helyesebben két évet el is végzett a képzésből, aztán megismerkedett Szergej Oleggel, az európai üzleti körökben és az orosz alvilágban egyaránt jól ismert étterem– és bártulajdonossal, aki először csak számos éttermében, bárjában, majd később már az ágyában is dolgoztatta.

– Hát én is csak úgy hallottam róla, mint üzletemberről. Tette hozzá Marcell a körülötte lévők döbbent tekintetét látva. És közben látszott a szemén, hogy komolyan szégyelli magát, tájékozatlansága miatt. De hogyan vette rá, hogy dolgozzon neki? –értetlenkedett Sophie

–Valószínűleg a szokásos módon–mondta Marcell együttérzően. Először talán a szláv nyelvtudás foghatta meg Szonját tekintve, hogy akkor már több éve csak nagyon ritkán hallott orosz szót. Később leginkább a könnyű pénzkereset tűnhetett vonzónak a lány számára, mivel sok pénzt kellett hazaküldenie. Aztán megtörtént a baj. Szonja egyre inkább beleszeretett a sármos, gazdag Olegbe, aki ráadásul azt ígérte neki, hogy segít kihozni a családját Oroszországból. Meg azt, hogy ha itt lesznek, támogatja majd őket.

–Ez mind nagyon szép és jó.– jegyezte meg Bulet színlelt cinizmussal. De még számtalan kérdésre kell választ találnunk. Például azt sem tudjuk, hogy madmoiselle Szemjonova volt e a valódi célpont…? Ha igen,ki és miért akarta megölni. Sőt az sem világos, hogy erre végül mégis hogyan került sor? Na persze, azt sem ártana tudni, hogy pontosan mikor ...?

–Hát igen. Bizony még sok a nyitott kérdés. – felelte Marcell elgondolkodva.

De én éhen halok, úgyhogy a válaszokra egy kicsit még biztosan várnom kell.

Gyere Sophie megkívántam a japán kaját.

Sophie akkora lendülettel állt fel az asztaltól, hogy az összes rajta lévő aktát, sőt majdnem még a laptopot is lesöpörte.

–Hát jó. Menjetek.–szólt utánuk beletörődő mosollyal Bulet, miközben a nyomrögzítőket otthagyva ő is kifelé indult a szobából. De ezekre a kérdésekre még bizony választ kell találnunk.

–Ez az asztal jó lesz Uram?–kérdezte előzékenyen az elegáns, kicsit öregedő pincér az egyik ablak melletti asztalra mutatva, amikor Marcell és Sophie kézen fogva beléptek a Zöld sárkány nevű, jó hírű japán étterembe.

–Tökéletes–felelte Marcell miközben lesegítette Sophie kabátját.

Leültek és nézegetni kezdték az étlapot.

Milyen ízű a fugu?

–Ó kiváló, első osztályú minőség. Házunk specialitása. –felelte a pincér, és látszott rajta, hogy büszkesége határtalan és őszinte.

–Ezt bárki mondhatja.–szólalt meg hirtelen Sophie, mert őszintén szólva kicsit sem tetszett neki, hogy a feje fölött beszélgetnek.

–Az lehet –mondta kicsit sértődötten a pincér. De az biztos, hogy ha itt esznek fugut, akkor nem járhatnak úgy, mint néhány állítólagos japán étteremben.

–Hogyhogy állítólagos? –kérdezte Marcell meglepve.

–Ahol a fugut étlapon tartják, de nem előírásszerű módon szolgálják fel, vagy ne adj' Isten, nem jól készítik el, az nem igazi japán étterem.

Azon kívül, hogy egy étteremben bármit nem tökéletesen elkészíteni, érzékeink ellen elkövetett brutális bűntett, a gömbhal esetében ez még kockázatos is, mert ilyenkor akár a legkisebb hiba is végzetes lehet.

–Végzetes? Nem túlzás ez? –hördült fel a két fiatal szinte egyszerre és egyformán hitetlenkedve.

–Túlzás? –méltatlankodott a pincér. Hát szerintem azt nyugodtan nevezhetjük végzetesnek, ha valaki hosszú ideig intenzív osztályra kerül, netán meg is hal.

–Miről beszél?– kérdezte a két éhes vendég ismét szinte egyszerre.

A pincér arcára kiült a döbbenet. Látszott rajta, hogy nem hisz a fülének.

Hát nem hallottak a Mont-Fernanne-i esetről? –kérdezte végül olyan hangon, mint aki maga sem hiszi, hogy talált valakit, aki nem hallott, erről az évekkel ezelőtt oly nagy port kavart ügyről.

–Nem. Nem hallottunk róla.– mondta türelmetlenül Marcell. De mondja már, mi történt ott?

Az egyik Mont-Fernanne-i lebujban–, amit a tulajdonosainak azóta is van bőr a képükön japán étteremként hirdetni – vacsora közben rosszul lett egy orosz üzletember.

Szerencsére a Mont- Fernanne-i mentősök épp a szemben lévő házban tartottak valamilyen összejövetelt, így pár másodpercen belül már a helyszínen voltak és bevitték a legközelebbi intenzív osztályra. Ez évekkel ezelőtt történt, de a profi orvosi ellátás ellenére a szegény ördögnek állítólag a mai napig is gépekre van szüksége, hogy levegőt kapjon.

– Hát nem borzasztó?

–De az– mondta Marcell feldúltan.

–Orosz üzletembert említett?–kérdezte Sophie hirtelen felcsillanó szemmel.

Marcell ránézett a lányra és tudta, hogy ugyanarra gondolnak.

–Ez tényleg borzasztó, és mi a végére akarunk járni. Kérem, csomagoljon nekünk három adag sushit. Mondta gyorsan a pincérnek, miközben már indult is Sophie kabátjáért.

Sophie– miután kinyújtotta a japán éttermekben szokásos sarokülés közben elzsibbadt lábait –fürgén indult a rendőrautó felé.

Marcell felrakta a szirénát, tövig nyomta a gázt és pár percen belül már újra a szállodánál voltak, ahol legnagyobb meglepetésükre még mindig ott találták Bulet felügyelőt. Aki ráadásul mosolyogva állt a lakosztály ajtajában, a kezében egy helyszíneléskor használatos zárható nejlontasakkal,s benne egy,–az áldozat vérétől,és DNS-étől szennyezett, tehát minden kétséget kizáróan gyilkos fegyverként használt–macsétával.

–És ez még mind semmi –mondta Bulet, és láthatóan nagyon élvezte, hogy az iroda helyett újra szó szerint a véres valóságban dolgozhat.

Sehogy sem értettem,–folytatta lelkesen– hogy vajon hogyan kerülhet egy közismerten erőszak ellenes francia étteremtulajdonos luxus lakosztályába egy ilyen rekordméretű macséta.

Nem értettem, és ez nagyon zavart. Utánanéztem hát és egy csomó igazán érdekes dologra bukkantam.

Kiderült például, hogy Emil Blanshet bizony nem volt mindig dúsgazdag étteremtulajdonos.

Pedig az apja mindig is ezt szerette volna. Neki magának ugyanis csak jó néhány a világ különböző részein végigdolgozott diplomataév után, már csak nyugdíjba vonulását követően adatott meg,hogy megállapodhasson, és ,bár kemény küzdelmek árán, de mégiscsak felépíthetett valami kézzel foghatót, kialakíthatott egy rendes egzisztenciát. Az ilyen és hasonló küzdelmektől akarta megóvni a fiát, amikor, arról próbálta meggyőzni, amiről minden bizonnyal maga sem volt igazán meggyőzödbe, hogy mennyivel jobban tenné, ha miután leérettségizik a szentpétervári nemzetközi gimnáziumban (azért ott, mert az apját Oroszországba helyezték) vendéglátást tanulna, és mielőbb beülne az igazgatói székbe. Emil Blanshet viszont, valószínűleg teljesen másképp gondolta mindezt. Ő hogy úgy mondjam, meglehetősen kacskaringós úton jutott el odáig. Úgy tűnik, eleinte nem nagyon tudta, mit akar. Hosszú ideig csak keresgélte önmagát. Először útkeresésképpen elvégzett két évet a Chicago-i művészeti akadémia festőművész szakán, sőt néhány szemesztert még a képzőművészeti manager szakon is sikerrel abszolvált. Mi több, másfél évig egy kisebb, feltörekvő galéria alkalmazásában, művészeti managerként, kiállítások marketingjével valamint festmények adásvételével is foglalkozott. Ám egyszer csak váratlanul felmondott a galériában. Blanshet-nek egyébként tagadhatatlanul nagyon jól ment a marketing. Mire felmondott már annyira ismertté tette a galériát, hogy szinte az egész művészeti világsajtó az ő hirtelen lemondásának okait találgatta. De,mivel lemondása után a galéria hullámvölgybe került és viszonylag gyorsan tönkre is ment, az is lehet, hogy a nagy érdeklődés csakis Blanshet személyiségének és marketinges tudásának volt köszönhető. Vagy így, vagy úgy, az okokról alig tudunk valamit, mert bárki kérdezte távozása okairól, Blanshet mindig diszkréten csak azt nyilatkozta, hogy a tulajdonos nem volt elégedett a bevétellel. Így mindenkinek bele kellett törődnie, hogy ez a hivatalos válasz, de a cikkekből az derül ki, hogy igazából senki sem hitte el, hogy ez a valódi és egyetlen ok, mindenesetre, erről többet még nem sikerült kiderítenem, úgyhogy félretettem és megnéztem, mit csinált utána. Le is esett az állam, és persze, nagyon örültem, mert bár az elején egy kicsit elbizonytalanodtam, később már sejtettem, hogy talán mégis valami ilyesmit kerestem. Egyre biztosabban tudtam, hogy itt még nagyon sok érdekes dolog ki fog derülni, ezért egyre lelkesebben keresgéltem. Hamarosan megláttam, hogy Blanshet marketinges ténykedése után Chicago-ban, summa cum laude elvégezte az orvosi egyetemet. Majd előbb önkéntesként, később pedig az egyetem gyéren fizetett, de annál erősebb hivatástudattal megáldott alkalmazottjaként, a dél-és közép-Amerika dzsungeljeinek mélyén lévő kis falvakban, a helyiek elismerésétől és szeretetétől övezve, gyógyította a falubeliek betegségeit. És a tőlük kapott ajándékokból egész szép kis gyűjteményt hozott össze. A gyűjtemény része többek közt például ez a macséta is, amit Blanshet, a neten terjedő hírek szerint, az egyik legnagyobb helyi törzs főnökétől kapott, miután meggyógyította a főnök évek óta súlyos beteg lányát. A fegyver egyébként több neves muzeológus szerint, mérete, kora, származása és egyéb tulajdonságai miatt is, felbecsülhetetlen értékűnek tekinthető. Az effektív orvoslás mellett azonban, Blanshet egy gyógyszercég megbízásából, hatóanyag kutatásokat is végzett. És az utolsó dzsungelben töltött hónapok ezen a területen is, sikert, meglepő felfedezést, s egyúttal áttörést is hoztak a számára.

Épp a kolerát okozó Vibrio Cholera baktérium ellen keresett hatékonyabb ellenszert, amikor egy kis sósvizű tóban élő algában véletlenül sikerült kimutatnia a TTX. termelő Vibrio baktériumok egy új, minden eddiginél nagyobb pusztító erővel rendelkező törzsét, de ezzel egy időben egy az összes Vibrio törzzsel szemben majdnem egyformán hatékony baktériumtörzset is. Azaz a Vibrio törzsek természetes ellenségét. Ez utóbbi baktériumtörzs felhasználásával pedig végül sikerült előállítania a TTX ellenszerét.

Ezzel nagy szolgálatot tett a gyógyszeriparnak,az orvostudománynak,sőt sokak szerint magának az emberiségnek is. Meg is kapta érte az egyetem négyszáznyolcvanezer eurós díját,aztán hirtelen eltűnt az orvosi közéletből. Kicsivel később pedig, amikor akarata ellenére megörökölte édesapja éttermét, ismét kénytelen volt profilt váltani.

Az éttermi és szállodai gyakorlat megszerzése sem okozott neki túl nagy gondot. Miután pedig ez megvolt, ösztöndíjjal, gyorsított képzésben szerzett egy diplomát e témában is, majd átvette és szállodává alakította az éttermet néhány év alatt pedig létrehozta belőle ezt a szállodaláncot, melynek mára csaknem ötven tagja van.

–Ez aztán igazán nem semmi –bólintott elismerőleg Marcell. – Ennyi infó, ennyi idő alatt.

– Igyekszik az ember.–mondta önelégültségtől sugárzó arccal Bulet. Ezek szerint, lehet, hogy máris megvan a gyilkosunk?

–Miből gondolod ezt? –fordult nevetve Marcell felé a felügyelő.

–Csak abból gondoltam,– mondta egy kis szünet után a fiatal nyomozó– hogy az ő lakosztályában találtuk a hullát, és a fegyvert is, ami nem mellesleg az övé, és az ujjlenyomatai is rajta voltak. És a hangjába némi irónia vegyült.

–Akár logikus is lehetne fiam,de te is tudod, hogy a mi munkák nem ilyen egyszerű. Mondta Bulet és barátságosan, megveregette egykori kedvenc tanítványa vállát.

Amúgy–folytatta tárgyilagosan– a macsétán bizony rengetegféle ujjlenyomatot találtak a kollégák.

–Nocsak. És kik az ujjlenyomatok tulajdonosai?

– Kettőt már biztosan azonosítottunk. Az egyik magáé Blanshet-té, a másik Szemjonova kisasszonyé, a többit még azonosítanunk kell.

–Éhes vagy főnök? Hoztunk neked kaját. Viharzott be a szobába Sophie–Bulet kezébe adva az imént csomagoltatott sushit.

– És néhány igen érdekes infó birtokába is jutottunk. Jegyezte meg csendesen, de annál öntudatosabban Marcell.

–Na, és mik azok?

Főnök, te hallottál már a Mont-Fernanne-i esetről? –kérdezte hirtelen Sophie – miközben majd' leesett az álla, amikor meglátta a több száz találatot, amit a netes kereső kidobott az ügy nevével kapcsolatban. Aztán hirtelen megállt a kezében az egér,arcán pedig elégedett mosoly suhant át.

–Valami rémlik.–dünnyögte maga elé Bulet. Miért?

–Az étteremben, ahol jártunk, egy titokzatos Mont-Fernanne-i esetről mesélt a pincér. Állítólag egy Mont-Fernanne-i japán étteremből, intenzív osztályra került egy orosz üzletember. Gondoltam,utána járok egy kicsit és nézzétek, mit találtam.

–Mutasd! Rohantak oda mindketten.

– Az említett úriember neve Dimitríj Oleg. Hát nem furcsa? Kérdezte Sophie némi cinikus iróniával a hangjában.

–De az. Méghozzá nagyon. Jobb lesz alaposabban utána nézni az Olegeknek – mondta Marcell lelkesülten.

–Bizony, ideje lenne. Helyeselt Bulet. És a Blanshet lányt, meg az apját sem ártana megkeresni.

Adjátok le Anne és Emil Blanshet adatait az összes járőrnek, és ha lehet, minél előbb találjátok meg, és hallgassátok ki őket. Ja és majd' elfelejtettem, szerintem megérné pár szót váltani Blanshet volt főnökével is a galériából. Őt is kerítsétek elő.2. FEJEZET

Pierre Bulet városi rendőrfőnök jobb híján épp az otthonról hozott szendvicsébe harapott bele, amikor előtte a nagy diófaasztalon megszólalt a telefon.

–Halló –mondta bosszúsan miközben lenyelte a falatot.

–Jöjjön főnök, elakadtunk.– hallatszott a vonal másik végéről.

–Hol vagytok Marcell?–kérdezte a felügyelő, és hangja rögtön barátságosra változott, amint felismerte rég nem látott, fiatal, de annál tehetségesebb kollégája hangját.

–Az Arany fácánban főnök. A 117-es luxuslakosztályban.

–Mit keresel te ott? Nyaralsz? Vagy meguntad Párizst?

–Most itt van meló. Megöltek egy fiatal lányt.

–Megyek–mondta a felügyelő és csalódottan konstatálta, hogy vége a baráti csevejnek.

Letette a kagylót és gyors léptekkel az autójához sietett.

Bekapcsolta a szirénát, kirakta a tetőre, aztán padlógázzal irány a szálloda.

Mire odaért, a szálloda előtti kis teret már ellepték a rendőrök, a rendőrautók és a bámészkodó tömeg, bent pedig lázasan folyt a helyszínelés.

–De jó, hogy jön főnök.– mondta Marcell megkönnyebbülten, amikor annyi év után végre újra megpillantotta Bulet felügyelő kissé köpcös alakját.

–Miben segíthetek?–kérdezte Bulet és közben alig tudta leplezni afelett érzett örömét,hogy,rendőrfőnöki kinevezése óta először, végre újra terepen dolgozhat.

Marcell fölállt, átlépett a helyszíneléskor használt sárga szalag kordonján, és sorolni kezdte a tudnivalókat.

–A bejelentés szerint a holttestre a takarítónő talált rá, aki ezután rögtön szívrohamot kapott és meghalt. Így tőle semmi érdemi információt nem kaptunk. A lakosztályban a papírok szerint Emil Blanshet a szállodalánc tulajdonosa lakik, a feleségével, Suzanne-nel, és kislányukkal, Anne-nel, de amikor ideértünk, már senkit sem találtunk itt. Kivéve ezt a nagy felfordulást, és az áldozatot, akit most azonosítunk. Eddigi adataink szerint a harminckilenc éves nő, a család baby-sittere, a neve Jane Fairfax. Oroszország rajongó lehet, mert a szobája tele van többek közt szamovárokkal, matrjoska babákkal, és egyéb orosz jellegzetességekkel. De volt még ott néhány furcsa dolog.

–Például?–kérdezte a felügyelő kíváncsi tekintettel.

– Hát sok egyéb mellett találtunk ott pl. egy evőpálcika gyűjteményt, és egy, már első ránézésre is felbecsülhetetlen értékűnek tűnő kimonót, amit azóta már el is küldtünk Párizs legismertebb japánszakértőéhez, hogy derítsen ki róla mindent, amit csak tud. Bulet alig leplezett büszkeséggel nézett tanítványára.

–Még valami?–kérdezte barátságosan.

– Egyelőre itt tartunk, de még korántsem értünk a végére.

Sophie már három és fél órája próbálja megtalálni a lány családját, de úgy tűnik, nem nagyon sikerül neki. Mondta Marcell, miközben büszkén mutatott a mellette a laptopján dolgozó, igen csínos, és éles eszű nyomozó társára, aki egyáltalán nem mellesleg, pár hete már a menyasszonya is volt.

–Marcell! Gyere gyorsan, nézd, mit találtam!–kiáltott Sophie lelkesen.

Tizennyolc évvel ezelőtt egy Szonja Szemjonova nevű fiatal lány állampolgárságért fordult, mind a francia, mind az amerikai hatóságokhoz. Amíg a tengerentúlon el nem bírálták a kérelmét, orosztanárként dolgozott Franciaországban, – gondolom, azért, mert itt könnyebben jutott munkához papírok nélkül is– de amint megkapta a papírokat, rögtön tovább is utazott Chicago-ba, ahol névváltoztatási kérelmet adott be.

És mit gondolsz, mi volt a kérelmezett név?–kérdezte végül Sophie elégedett mosollyal az arcán.

–Jane Fairfax? –kérdezett vissza Marcell kíváncsian fürkészve kedvese arcát, és a képernyőt.

–Az bizony.– mondta megkönnyebbülten Sophie.

–Ez ám a szép munka. – szólalt meg Bulet felügyelő elismerően.

–Ó dehogyis –mondta a lány szemlesütve. Én inkább szégyellem, hogy nem jöttem rá, egyből, hogy a Jane Fairfax felvett név lehet.

–De hát honnan kellett volna tudnod drágám? Kérdezte Marcell értetlenkedve.

–Ugyan már drágám! Mosolygott elnézően Sophie, mint aki valami egyértelmű dolgot lát újra beigazolódni. Hányszor mondtam, már neked, hogy olvasd el a Jane Eyre-t. Ha néha hallgatnál rám, értenéd a dolgot. Sőt, talán akkor azt is elhinnéd nekem, hogy nem mindig haszontalanok a lányregények.Tette hozzá kuncogva.

–Helyes –szólt közbe hirtelen Bulet– félbeszakítva ezzel a szerelmesek évődését. Mivel, ezt a komoly vitát valószínűleg úgysem sikerül most eldöntenünk, én most inkább ezzel az üggyel foglalkoznék. Mondta nem kevés iróniával. Tehát sok egyéb mellett már azt is tudjuk, hogy az áldozat valójában orosz. – folytatta most már tárgyilagosan a felügyelő. Ezek szerint ezért érdeklődött annyira az orosz dolgok iránt. És mit tudunk még róla? – kérdezte Bulet némi türelmetlenséggel a hangjában.

–Egyelőre ennyit. – mondta Sophie zavartan.

–Azért van még egy s más a tarsolyunkban. –szólt közbe Marcell, hogy megmentse menyasszonyát.

Az utóbbi tíz percben megtudtam például, hogy madmoiselle Szemjonova több évet töltött Japánban is.

– Japánban?–kérdezte Bulet meglepetten . Na, és mit csinált ott?

– Egy gésaképzésen vett részt. Gésának akart tanulni. – mondta Marcell bizonytalanul.

–Hogyhogy akart?– kérdezte a felügyelő értetlenkedve.

–Helyesebben két évet el is végzett a képzésből, aztán megismerkedett Szergej Oleggel, az európai üzleti körökben és az orosz alvilágban egyaránt jól ismert étterem– és bártulajdonossal, aki először csak számos éttermében, bárjában, majd később már az ágyában is dolgoztatta.

– Hát én is csak úgy hallottam róla, mint üzletemberről. Tette hozzá Marcell a körülötte lévők döbbent tekintetét látva. És közben látszott a szemén, hogy komolyan szégyelli magát, tájékozatlansága miatt. De hogyan vette rá, hogy dolgozzon neki? –értetlenkedett Sophie

–Valószínűleg a szokásos módon–mondta Marcell együttérzően. Először talán a szláv nyelvtudás foghatta meg Szonját tekintve, hogy akkor már több éve csak nagyon ritkán hallott orosz szót. Később leginkább a könnyű pénzkereset tűnhetett vonzónak a lány számára, mivel sok pénzt kellett hazaküldenie. Aztán megtörtént a baj. Szonja egyre inkább beleszeretett a sármos, gazdag Olegbe, aki ráadásul azt ígérte neki, hogy segít kihozni a családját Oroszországból. Meg azt, hogy ha itt lesznek, támogatja majd őket.

–Ez mind nagyon szép és jó.– jegyezte meg Bulet színlelt cinizmussal. De még számtalan kérdésre kell választ találnunk. Például azt sem tudjuk, hogy madmoiselle Szemjonova volt e a valódi célpont…? Ha igen,ki és miért akarta megölni. Sőt az sem világos, hogy erre végül mégis hogyan került sor? Na persze, azt sem ártana tudni, hogy pontosan mikor ...?

–Hát igen. Bizony még sok a nyitott kérdés. – felelte Marcell elgondolkodva.

De én éhen halok, úgyhogy a válaszokra egy kicsit még biztosan várnom kell.

Gyere Sophie megkívántam a japán kaját.

Sophie akkora lendülettel állt fel az asztaltól, hogy az összes rajta lévő aktát, sőt majdnem még a laptopot is lesöpörte.

–Hát jó. Menjetek.–szólt utánuk beletörődő mosollyal Bulet, miközben a nyomrögzítőket otthagyva ő is kifelé indult a szobából. De ezekre a kérdésekre még bizony választ kell találnunk.

–Ez az asztal jó lesz Uram?–kérdezte előzékenyen az elegáns, kicsit öregedő pincér az egyik ablak melletti asztalra mutatva, amikor Marcell és Sophie kézen fogva beléptek a Zöld sárkány nevű, jó hírű japán étterembe.

–Tökéletes–felelte Marcell miközben lesegítette Sophie kabátját.

Leültek és nézegetni kezdték az étlapot.

Milyen ízű a fugu?

–Ó kiváló, első osztályú minőség. Házunk specialitása. –felelte a pincér, és látszott rajta, hogy büszkesége határtalan és őszinte.

–Ezt bárki mondhatja.–szólalt meg hirtelen Sophie, mert őszintén szólva kicsit sem tetszett neki, hogy a feje fölött beszélgetnek.

–Az lehet –mondta kicsit sértődötten a pincér. De az biztos, hogy ha itt esznek fugut, akkor nem járhatnak úgy, mint néhány állítólagos japán étteremben.

–Hogyhogy állítólagos? –kérdezte Marcell meglepve.

–Ahol a fugut étlapon tartják, de nem előírásszerű módon szolgálják fel, vagy ne adj' Isten, nem jól készítik el, az nem igazi japán étterem.

Azon kívül, hogy egy étteremben bármit nem tökéletesen elkészíteni, érzékeink ellen elkövetett brutális bűntett, a gömbhal esetében ez még kockázatos is, mert ilyenkor akár a legkisebb hiba is végzetes lehet.

–Végzetes? Nem túlzás ez? –hördült fel a két fiatal szinte egyszerre és egyformán hitetlenkedve.

–Túlzás? –méltatlankodott a pincér. Hát szerintem azt nyugodtan nevezhetjük végzetesnek, ha valaki hosszú ideig intenzív osztályra kerül, netán meg is hal.

–Miről beszél?– kérdezte a két éhes vendég ismét szinte egyszerre.

A pincér arcára kiült a döbbenet. Látszott rajta, hogy nem hisz a fülének.

Hát nem hallottak a Mont-Fernanne-i esetről? –kérdezte végül olyan hangon, mint aki maga sem hiszi, hogy talált valakit, aki nem hallott, erről az évekkel ezelőtt oly nagy port kavart ügyről.

–Nem. Nem hallottunk róla.– mondta türelmetlenül Marcell. De mondja már, mi történt ott?

Az egyik Mont-Fernanne-i lebujban–, amit a tulajdonosainak azóta is van bőr a képükön japán étteremként hirdetni – vacsora közben rosszul lett egy orosz üzletember.

Szerencsére a Mont- Fernanne-i mentősök épp a szemben lévő házban tartottak valamilyen összejövetelt, így pár másodpercen belül már a helyszínen voltak és bevitték a legközelebbi intenzív osztályra. Ez évekkel ezelőtt történt, de a profi orvosi ellátás ellenére a szegény ördögnek állítólag a mai napig is gépekre van szüksége, hogy levegőt kapjon.

– Hát nem borzasztó?

–De az– mondta Marcell feldúltan.

–Orosz üzletembert említett?–kérdezte Sophie hirtelen felcsillanó szemmel.

Marcell ránézett a lányra és tudta, hogy ugyanarra gondolnak.

–Ez tényleg borzasztó, és mi a végére akarunk járni. Kérem, csomagoljon nekünk három adag sushit. Mondta gyorsan a pincérnek, miközben már indult is Sophie kabátjáért.

Sophie– miután kinyújtotta a japán éttermekben szokásos sarokülés közben elzsibbadt lábait –fürgén indult a rendőrautó felé.

Marcell felrakta a szirénát, tövig nyomta a gázt és pár percen belül már újra a szállodánál voltak, ahol legnagyobb meglepetésükre még mindig ott találták Bulet felügyelőt. Aki ráadásul mosolyogva állt a lakosztály ajtajában, a kezében egy helyszíneléskor használatos zárható nejlontasakkal,s benne egy,–az áldozat vérétől,és DNS-étől szennyezett, tehát minden kétséget kizáróan gyilkos fegyverként használt–macsétával.

–És ez még mind semmi –mondta Bulet, és láthatóan nagyon élvezte, hogy az iroda helyett újra szó szerint a véres valóságban dolgozhat.

Sehogy sem értettem,–folytatta lelkesen– hogy vajon hogyan kerülhet egy közismerten erőszak ellenes francia étteremtulajdonos luxus lakosztályába egy ilyen rekordméretű macséta.

Nem értettem, és ez nagyon zavart. Utánanéztem hát és egy csomó igazán érdekes dologra bukkantam.

Kiderült például, hogy Emil Blanshet bizony nem volt mindig dúsgazdag étteremtulajdonos.

Pedig az apja mindig is ezt szerette volna. Neki magának ugyanis csak jó néhány a világ különböző részein végigdolgozott diplomataév után, már csak nyugdíjba vonulását követően adatott meg,hogy megállapodhasson, és ,bár kemény küzdelmek árán, de mégiscsak felépíthetett valami kézzel foghatót, kialakíthatott egy rendes egzisztenciát. Az ilyen és hasonló küzdelmektől akarta megóvni a fiát, amikor, arról próbálta meggyőzni, amiről minden bizonnyal maga sem volt igazán meggyőzödbe, hogy mennyivel jobban tenné, ha miután leérettségizik a szentpétervári nemzetközi gimnáziumban (azért ott, mert az apját Oroszországba helyezték) vendéglátást tanulna, és mielőbb beülne az igazgatói székbe. Emil Blanshet viszont, valószínűleg teljesen másképp gondolta mindezt. Ő hogy úgy mondjam, meglehetősen kacskaringós úton jutott el odáig. Úgy tűnik, eleinte nem nagyon tudta, mit akar. Hosszú ideig csak keresgélte önmagát. Először útkeresésképpen elvégzett két évet a Chicago-i művészeti akadémia festőművész szakán, sőt néhány szemesztert még a képzőművészeti manager szakon is sikerrel abszolvált. Mi több, másfél évig egy kisebb, feltörekvő galéria alkalmazásában, művészeti managerként, kiállítások marketingjével valamint festmények adásvételével is foglalkozott. Ám egyszer csak váratlanul felmondott a galériában. Blanshet-nek egyébként tagadhatatlanul nagyon jól ment a marketing. Mire felmondott már annyira ismertté tette a galériát, hogy szinte az egész művészeti világsajtó az ő hirtelen lemondásának okait találgatta. De,mivel lemondása után a galéria hullámvölgybe került és viszonylag gyorsan tönkre is ment, az is lehet, hogy a nagy érdeklődés csakis Blanshet személyiségének és marketinges tudásának volt köszönhető. Vagy így, vagy úgy, az okokról alig tudunk valamit, mert bárki kérdezte távozása okairól, Blanshet mindig diszkréten csak azt nyilatkozta, hogy a tulajdonos nem volt elégedett a bevétellel. Így mindenkinek bele kellett törődnie, hogy ez a hivatalos válasz, de a cikkekből az derül ki, hogy igazából senki sem hitte el, hogy ez a valódi és egyetlen ok, mindenesetre, erről többet még nem sikerült kiderítenem, úgyhogy félretettem és megnéztem, mit csinált utána. Le is esett az állam, és persze, nagyon örültem, mert bár az elején egy kicsit elbizonytalanodtam, később már sejtettem, hogy talán mégis valami ilyesmit kerestem. Egyre biztosabban tudtam, hogy itt még nagyon sok érdekes dolog ki fog derülni, ezért egyre lelkesebben keresgéltem. Hamarosan megláttam, hogy Blanshet marketinges ténykedése után Chicago-ban, summa cum laude elvégezte az orvosi egyetemet. Majd előbb önkéntesként, később pedig az egyetem gyéren fizetett, de annál erősebb hivatástudattal megáldott alkalmazottjaként, a dél-és közép-Amerika dzsungeljeinek mélyén lévő kis falvakban, a helyiek elismerésétől és szeretetétől övezve, gyógyította a falubeliek betegségeit. És a tőlük kapott ajándékokból egész szép kis gyűjteményt hozott össze. A gyűjtemény része többek közt például ez a macséta is, amit Blanshet, a neten terjedő hírek szerint, az egyik legnagyobb helyi törzs főnökétől kapott, miután meggyógyította a főnök évek óta súlyos beteg lányát. A fegyver egyébként több neves muzeológus szerint, mérete, kora, származása és egyéb tulajdonságai miatt is, felbecsülhetetlen értékűnek tekinthető. Az effektív orvoslás mellett azonban, Blanshet egy gyógyszercég megbízásából, hatóanyag kutatásokat is végzett. És az utolsó dzsungelben töltött hónapok ezen a területen is, sikert, meglepő felfedezést, s egyúttal áttörést is hoztak a számára.

Épp a kolerát okozó Vibrio Cholera baktérium ellen keresett hatékonyabb ellenszert, amikor egy kis sósvizű tóban élő algában véletlenül sikerült kimutatnia a TTX. termelő Vibrio baktériumok egy új, minden eddiginél nagyobb pusztító erővel rendelkező törzsét, de ezzel egy időben egy az összes Vibrio törzzsel szemben majdnem egyformán hatékony baktériumtörzset is. Azaz a Vibrio törzsek természetes ellenségét. Ez utóbbi baktériumtörzs felhasználásával pedig végül sikerült előállítania a TTX ellenszerét.

Ezzel nagy szolgálatot tett a gyógyszeriparnak,az orvostudománynak,sőt sokak szerint magának az emberiségnek is. Meg is kapta érte az egyetem négyszáznyolcvanezer eurós díját,aztán hirtelen eltűnt az orvosi közéletből. Kicsivel később pedig, amikor akarata ellenére megörökölte édesapja éttermét, ismét kénytelen volt profilt váltani.

Az éttermi és szállodai gyakorlat megszerzése sem okozott neki túl nagy gondot. Miután pedig ez megvolt, ösztöndíjjal, gyorsított képzésben szerzett egy diplomát e témában is, majd átvette és szállodává alakította az éttermet néhány év alatt pedig létrehozta belőle ezt a szállodaláncot, melynek mára csaknem ötven tagja van.

–Ez aztán igazán nem semmi –bólintott elismerőleg Marcell. – Ennyi infó, ennyi idő alatt.

– Igyekszik az ember.–mondta önelégültségtől sugárzó arccal Bulet. Ezek szerint, lehet, hogy máris megvan a gyilkosunk?

–Miből gondolod ezt? –fordult nevetve Marcell felé a felügyelő.

–Csak abból gondoltam,– mondta egy kis szünet után a fiatal nyomozó– hogy az ő lakosztályában találtuk a hullát, és a fegyvert is, ami nem mellesleg az övé, és az ujjlenyomatai is rajta voltak. És a hangjába némi irónia vegyült.

–Akár logikus is lehetne fiam,de te is tudod, hogy a mi munkák nem ilyen egyszerű. Mondta Bulet és barátságosan, megveregette egykori kedvenc tanítványa vállát.

Amúgy–folytatta tárgyilagosan– a macsétán bizony rengetegféle ujjlenyomatot találtak a kollégák.

–Nocsak. És kik az ujjlenyomatok tulajdonosai?

– Kettőt már biztosan azonosítottunk. Az egyik magáé Blanshet-té, a másik Szemjonova kisasszonyé, a többit még azonosítanunk kell.

–Éhes vagy főnök? Hoztunk neked kaját. Viharzott be a szobába Sophie–Bulet kezébe adva az imént csomagoltatott sushit.

– És néhány igen érdekes infó birtokába is jutottunk. Jegyezte meg csendesen, de annál öntudatosabban Marcell.

–Na, és mik azok?

Főnök, te hallottál már a Mont-Fernanne-i esetről? –kérdezte hirtelen Sophie – miközben majd' leesett az álla, amikor meglátta a több száz találatot, amit a netes kereső kidobott az ügy nevével kapcsolatban. Aztán hirtelen megállt a kezében az egér,arcán pedig elégedett mosoly suhant át.

–Valami rémlik.–dünnyögte maga elé Bulet. Miért?

–Az étteremben, ahol jártunk, egy titokzatos Mont-Fernanne-i esetről mesélt a pincér. Állítólag egy Mont-Fernanne-i japán étteremből, intenzív osztályra került egy orosz üzletember. Gondoltam,utána járok egy kicsit és nézzétek, mit találtam.

–Mutasd! Rohantak oda mindketten.

– Az említett úriember neve Dimitríj Oleg. Hát nem furcsa? Kérdezte Sophie némi cinikus iróniával a hangjában.

–De az. Méghozzá nagyon. Jobb lesz alaposabban utána nézni az Olegeknek – mondta Marcell lelkesülten.

–Bizony, ideje lenne. Helyeselt Bulet. És a Blanshet lányt, meg az apját sem ártana megkeresni.

Adjátok le Anne és Emil Blanshet adatait az összes járőrnek, és ha lehet, minél előbb találjátok meg, és hallgassátok ki őket. Ja és majd' elfelejtettem, szerintem megérné pár szót váltani Blanshet volt főnökével is a galériából. Őt is kerítsétek elő.

3. FEJEZET

Amikor Mark és Anne belépett Madame Francoise házának ősfás kertjébe, ő már tárt karokkal várta őket a ház ajtajában. Mark gyorsan odaszaladt, és majdnem elesett, mert nem számított rá, hogy Madame Francoise, olyan lendülettel öleli meg, hogy kis híján elveszíti az egyensúlyát. Hosszú percekig tartott, míg a kissé molett, de annál kedvesebb mosolyú házigazda, öröme kissé csendesült, s így Mark a mindent elsöprő ölelés után újra a saját lábára állhatott.

Amikor végül hátranézett, nem tudta, mit tegyen.

Anne ugyanis holtsápadtan, kővé dermedve állt a kapuban, és riadtan mutogatta Márknak, hogy menjen vissza hozzá, mert súgni akar neki valamit.

A fiú egy ideig tanácstalanul, ijedten nézett vissza a lányra. Nem értette, mit akar, de az arckifejezése nagyon rémült volt.

Mark egy darabig habozott, mert sötét ügyet gyanított a háttérben és nem akart még jobban belekeveredni, de végül győzött a kíváncsisága. Amikor odament hozzá, Anne hirtelen magához húzta, és úgy tett, mintha megpuszilná, ám ehelyett zokogva súgta a fülébe:

–Én már jártam itt.

–Mikor? – kérdezte zavartan Mark

– Most is szinte pontosan emlékszem,hogy mi történt. Pedig alig voltam hároméves. Zokogott megállíthatatlanul Anne.

Nem is csoda, mert utána évekig pszichológushoz kellett járnom.

Egyik nap Anya kapott egy telefonhívást Párizs egyik krízisotthonából. Azt mondták, hogy náluk van Kloé egyik barátnője és azt állítja, hogy neki ugyan sikerült megszökni, de Kloé, egy másik lánnyal együtt életveszélyben van.

–Ki az a Kloé? Szólt közbe Mark értetlenkedve.

–Apa húga, a nagynéném, és a család feketebáránya.

–Ezt honnan tudod?

–Szerinted…? Tíz évvel idősebb nálam, de sosem vigyázott még rám, sőt azt a szörnyű napot leszámítva, többször nem is láttam. És valahányszor Anya és Apa róla beszélt,idegesen kiküldtek a szobából.

De aznap Anya nem tudott kire bízni, így magával vitt. Bár ne tette volna.

Először elmentünk abba a párizsi krízisotthonba, ahol egy Míra nevű, kisírt szemű lány elmondta Anyának és egy kollégájának, hogy mi történt. Engem persze,( mint később kiderült szerencsére),megint kiküldtek a szobából. Aztán elindultunk a helyszínre. Egy garázsban találtuk meg Kloét és a másik lányt Nadját. Összevissza volt vagdosva az arcuk és nagyon meg voltak ijedve.

Anya, amennyire csak tudta megnyugtatta őket, aztán idehozta mindkettőt, mondván ez a kedves hölgy majd mindent megad nekik, amire csak szükségük lehet.

Úgy rémlik, kaptunk is enni, inni és úgy tűnt, hogy végre Nadja és Kloé is egy kicsit megnyugszik… Anya már épp indult volna, amikor a ház előtt megállt egy nagy fekete autó sötétített üveggel, és kiszállt belőle három férfi. Ketten elkapták Nadját és Kloét, összevissza rugdosták őket, aztán betuszkolták a kocsi hátsó ülésére. A harmadik férfi pedig hidegvérrel végig nézte mindezt, sőt amikor anya közbe akart lépni,először pofonvágta őt,de olyan erővel, hogy rögtön elesett,aztán engem is elkapott. Egy hatalmas pisztoly csövet nyomott a fejemhez, és üvöltözni kezdett anyával, hogy, ha megmozdul, mindketten meghalunk, végül pedig úgy hasba rúgta, hogy percekig mozdulni sem tudott.

–Jézusom!–kiáltott fel rémülten Mark, és látszott rajta, hogy már pusztán0 a történet hallatán is a hideg futkos a ,.

És hol volt ezalatt Madame Francoise? Kérdezte ijedten.

–Madame Francoise és a férje Monsieur Boris éppen a két másik férfit próbálta semlegesíteni, a kocsi hátsó ülésén, ahová időközben egy jól irányzott mozdulattal beugrottak, hogy mielőbb kiszabadíthassák Nadjáékat.

– És? Sikerült nekik?–kérdezte izgatottan a fiú. – Igen. Félig legalább is biztosan. Ők kiszabadultak,sőt Nadját és minket is megszabadítottak ezektől a szörnyetegektől, de Kloéról nem tudok semmit. Őt valószínűleg elvitték magukkal a rablók, de, hogy őszinte legyek,ezt nem is nagyon bánom. Pláne, ha arra gondolok, hogy viselkedett a végén Kloé.

–Miért? Hogy viselkedett?–kérdezte Mark riadt meglepetéssel a szemében.

–Nagyon furcsán.–mondta Anne elgondolkodva.

–Ezt hogy érted? –értetlenkedett tovább Mark, és látszott rajta, hogy ijedt és amennyire zavarban van, amiért nem érti a dolgot, legalább annyira kíváncsi is a folytatásra.

– Még nagyon kicsi voltam, de tisztán emlékszem, mennyire megijedtem, amikor rám kiabált, hogy azonnal hagyjam abba a hisztit, különben Szergej le fog lőni. Attól meg egyenesen kiráz a hideg, ha visszagondolok, milyen intenzíven bizonygatta, hogy mennyire igaza lesz. Úgy tűnt, mintha teljesen átállt volna a másik oldalra. Folytatta Anne s közben szomorúan meredt maga elé.

–Gyertek kedveseim! Kész a vacsora–kiáltott a kert fölé nyúló teraszról Madame Francoise, aki már egy ideje csendben figyelte a beszélgetést a háttérből.

Mark és Anne a hirtelen zajtól szinte egyszerre rezzentek össze,de aztán,amikor felismerték a házigazda kedves hangját, lassan, de megnyugodva elindultak a ház felé, ahol már várta őket a mindenféle finomságokkal megrakott asztal.

Mindketten nagyon éhesek voltak, hiszen egész nap egy falatot sem ettek. Mégis amikor Anne meglátta az asztalon a rengeteg féle halételt, remegni kezdett a gyomra,émelygett, és valami megmagyarázhatatlan okból hirtelen úgy érezte, hogy soha többé az életben nem tudna lenyelni egyetlen falat halat sem. Ez pedig, még neki magának is nagyon furcsa volt, annál is inkább,mert egészen tegnap estig a tenger gyümölcsei voltak a kedvencei. Most meg szinte rájuk sem bírt nézni.

–Mi a baj kislányom?– kérdezte Madame Francoise ijedten, amikor meglátta a lány hamuszürke arcát.

–Semmi csak… – hebegett Anne –kicsit felkavarodott a gyomrom. Nem kaphatnék inkább egy vajas kenyeret?

–Dehogynem kedvesem.–mondta Madame Francoise szelíden és kivezette vendégét a konyhába, ahol a lány nem kis meglepetésére a kezébe nyomott egy hatalmas kosarat,– s benne kígyóuborkát, egy csokor hagymát, paradicsomot, paprikát, répát, padlizsánt, tejfölt, sajtot, és még néhány egyéb hozzávalót –és megkérte, hogy inkább segítsen neki összedobni egy finom salátát a vajas kenyér helyett.

Madame Francoise olyan nyugodtan, lendületesen és sugárzó arccal látott munkához, hogy az első meglepetés után, ez a lelkiállapot nemsokára Anne-re is átragadt, és szinte teljesen otthon érezte magát.

–Mi újság veled kislányom? Rég találkoztunk. –kezdte vidáman madame Francoise.

–Bizony, rég, de maga a kert és a ház nem változtak szinte semmit. Nagyon meg is lepődtem, amikor ideértünk Csak Monsieur Borist nem látom. Ő hol van?

–Azt bizony, én is szeretném tudni– mondta madame Francoise elcsukló hangon, és minden igyekezete ellenére, egy perce még sugárzóan vidám szeméből hirtelen patakokban folyni kezdtek a könnyek. Pár évvel azután, hogy itt jártatok, Boris kapott néhány titokzatos telefont, először csak megijedt, de később egyre zárkózottabb és idegesebb lett.

Mintha félt volna valamitől… Aztán egyik reggel azt mondta, lemegy a kedvenc kávézójába, mert találkoznia kell valakivel, de ebédre mindenképpen itthon lesz. Ennek már jó pár éve. Azóta keresem…–Ez szörnyű –mondta Anne elképedve– elővett egy zsebkendőt és odanyújtotta házigazdájának.

– Az, de én nem hagyom annyiban. Most viszont beszéljünk másról, mert ha tovább bőgők, elsózom a salátát. –mondta kedves hangon, most már kicsit megnyugodva madame Francoise.

Aranyos vagy, hogy azt mondod, hogy nem változtam semmit, de ez sajnos nem igaz.Te viszont sokat változtál. Kész nő lettél.

– Ugye, milyen gyönyörű? Hallatszott hirtelen Mark hangja az ebédlő ajtajából, ahonnan mi tagadás, mar régóta hallgatózott.

–Bizony, az, –mondta most már derűsen madame Francoise –de ti már biztosan nagyon éhesek vagytok, úgyhogy együnk gyorsan.

És valóban, amikor végre leültek, Mark már nem is bírta visszafogni magát, annyira éhes volt,de Anne-nek, és madame Francoise-nak, még mindig nem volt igazán étvágya.

–Na, de még nem is mondtátok, minek köszönhetem a váratlan szerencsét, hogy

meglátogattatok? Vágott egyik pillanatról a másikra, a dolgok kellős közepébe, a házigazda. S ezzel akaratlanul is annyira megdöbbentette vendégeit, hogy egymás után kezdtek fulladozni, mert félrenyelték az épp a szájukban lévő falatot.

Végül Mark volt az,aki előbb jutott újra levegőhöz, így neki jutott a nehéz feladat, hogy elmesélje kedves pótnagymamájának az összes borzalmat, ami aznap történt velük.

Mark,a helyzethez képest kifejezetten nyugodtan kezdett bele a történetbe, mert jól tudta,hogy az ő pót nagyija van annyira kedves, és empatikus, hogy fölösleges kérdések helyett, inkább figyel és segít. Szerencsére nem is érte meglepetés. Miután Anne-nel, egymás szavába vágva elmondták,hogy az utóbbi órákban mi mindenen mentek keresztül, kioktatás, rémült sikoltozás, vagy bármilyen más idegesítő reakció helyett inkább egy megnyugtató ölelést, néhány erőt adó kézszorítást, és persze bíztató szavakat kaptak. No, meg szívből jövő együttérzést, és ígéretet, arra, hogy házigazdájuk mindenben segít nekik, amiben csak tud és,hogy ők hárman együtt járnak majd ennek a titokzatos ügynek a végére.

Vacsora után madame Francoise összepakolt, kibontott egyet a pincében lévő, még möszjő Boris által készített, díjnyertes vörösborok közül, és a nagy ijedtségre való tekintettel megkínálta belőle két kiskorú,holtfáradt és rég nem látott vendégét is. Majd kissé elcsigázva leült melléjük a kanapéra. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

Először mindannyian összerezzentek, és ijedtükben ösztönösen is egymáshoz bújtak,de kis idő múlva, madame Francoise már ismét kénytelen volt a kezébe venni az irányítást. Kiszabadult a két tini kis túlzással szinte halálos erejű öleléséből, amennyire csak tudta megnyugtatta őket, aztán ő maga is összeszedte minden bátorságát és kiment ajtót nyitni…

–Jó estét kívánok! Elnézést a késői zavarásért. Marcell Burier nyomozó vagyok a városi rendőrkapitányságról. – mondta Marcell, a fáradtságtól annyira gépiesen, hogy mi tagadás, közben fel sem nézett a papírjaiból. De, amikor megtette, nem akart hinni a szemének. Rég nem látott nagybátyjának, még régebben látott felesége állt előtte, akivel egyébként, az eleinte vívott nem kevés "harc" után, igen mély barátságot sikerült kötniük. Most kivételesen kissé zavartan mosolygott.

Még fel sem ocsúdtak a meglepetésből, már mindenki az ajtóban állt. Így Marcellnek csak el kellett mondania, kiket keres, s mindenki akiért jött már ott is állt előtte. Látszólag tehát,igazán könnyű dolga volt, vagy legalábbis ezt gondolta az első pár másodpercben, amikor felnézett a papírjaiból. Azonban az évek óta nem látott rokon, madame Francoise, és a két rémült,mégis elszánt tekintetű kamasz látványa, hamar meggyőzte, hogy ez most talán mégsem lesz rutinmunka. Először is legszívesebben egy forró öleléssel üdvözölte volna madame Francoise-t, annál is inkább, mert jó pár évvel ezelőtti utolsó viharos találkozásukkor még csak,arra sem adódott alkalom, hogy köszönjön neki. Ez pedig azóta is nagyon bántotta. Már csak azért is,mert még ma is sokszor eszébe jut, hogy mi történt, amikor nagybátyja möszjő Boris, minden figyelmeztetés ellenére, megint megtartotta a cégtábla és a helyiek szerint egyaránt mindent megoldó kisboltjában az évi szokásos "vegye, vigye" akciónapot. Ennek lényege, hogy a környékbeli szegények évente legalább egyszer,mindent amire csak szűkségük lehet ingyen, vagy maximum egy euróért beszerezhessenek, Az akció talán éppen ezért, rendszeresen tülekedésbe, sőt legtöbbször tömegverekedésbe torkolott.

Így történt ez aznap este is. A "vásárlók" előbb"csak" egymásnak ugrottak, majd, amikor möszjő Boris véget akart vetni a balhénak,rögtön őt kezdték gyepálni, olyan erővel, hogy mire Marcell-ék pár pillanat múlva odaértek, már majdnem késő volt. Alig tudták őt kiszabadítani a "vásárlók" karmai közül, és miután végre sikerült, több hónapot kellett az intenzívosztályon töltenie. Ez persze még Marcell legelső szolgálati helyén történt, egy közeli kisvárosban. Az eset után a helyi rendőrség természetesen lázas és kitartó nyomozásba kezdett, ám Marcellre, mint minden kadétra (bármennyire tehetséges is), ekkor még csak az adatrögzítés fontos,de, annál unalmasabb feladatait bízták. Talán ez volt az egyik oka annak, amiért bizony, nem is jutottak túl messzire a nyomozással. Annyit ugyan sikerült kideríteniük,hogy a boltban és a környéken randalírozó tömegben nem csak helybeli szegények,hanem oroszul beszélő "bér koldusok"is voltak, sőt a tanuk közül többen, a hosszas kihallgatás közben, arra is visszaemlékeztek, hogy– sötétített üvegű Mercedes-ében a tömegben cikázó orosz megbízójuk utasítását teljesítve– a bér koldusok provokálták ki a tömegverekedést, és ők tartották fenn a feszültséget. Végül pedig ők verték szinte félholtra möszjő Borist, de ennél többre nem jutottak. Marcellnek lett volna még néhány tippje, hogy ki lehetett a felbujtó, és hogy hogyan találhatnák meg. Ráadásul tekintve, hogy nagybátyja révén ez az ügy több volt számára, mint egyszerű munka, minden erejét és tudását beleadta és bizony haladt is vele. Ha hagyják, talán sikerrel is járt volna. De a főnökei nem vették komolyan sem őt, sem azt, amit mondott, sőt pár hét múlva, személyes érintettségre hivatkozva áthelyezték.

Azóta a fiatal nyomozó bizony már sok helyen helytállt, de családjáról mi tagadás, elég gyakran megfeledkezett, mi több nagybátyjáról, és annak családjáról már évek óta nem is hallott. Ezért is lepődött most meg annyira, amikor itt,ilyen váratlanul, épp madame Francoise nyitott neki ajtót. Az pedig megdöbbentette, hogy fogadott nagynénje szinte mindig hitből fakadó magabiztosságot sugárzó szemében, most majdnem ugyanazt a kétségbeesést látta, amit akkor este,amikor az asszony, arra várt, mit mondanak a mentősök,vajon túl éli-e a férje a támadást?

Marcell tehát szívesen megölelte volna nagynénjét (már csak azért is, hogy megnyugtassa), de mivel a kiszálláskor többek közt két legszigorúbb és egyben legkedvesebb kollégája valamint kedvese Sophie is jelen volt, neki a látszatra is adnia kellett. Legalábbis ő azt hitte.

Ezért bizony sok mindennel megpróbálkozott, hogy fenntartsa a hivatalosság látszatát.Többek között pl; azt is elmondta,hogy Anne-t és Markot is ki kell hallgatniuk,mert Anne a koronatanú és Mark ujjlenyomatait is megtalálták a helyszínen.

De kár lenne tagadni, hogy a "hivatalos hangulat" csak a látszat kedvéért történő fenntartása, sosem tartozott az erősségei közé.

Most sem telt bele sok idő, végül fel kellett adnia,hogy a helyett az egyszerű, de bátor, ha kell, bevállalós és mindenekelőtt igazán segítőkész rendőr helyett, aki valójában, a törvény vaskezű őrének" mutassa magát.

Bíztatóan megszorította hát nagynénje kezét és nem csak,hogy megengedte neki, hogy bekísérje két fiatal védencét a kapitányságra, hanem a megnyugtatásukban is minden eszközzel segíteni próbált. Sőt, arról is elég könnyen meg lehetett őt győzni, hogy –ahogy azt később a jelentésében írta:"Tekintettel a késői időpontra, valamint arra, hogy a kihallgatandó személyek közül többen még kiskorúak, a kihallgatást célszerű másnapra halasztani."

Ezzel az engedékeny, mi több, barátságos hozzáállással persze azt is elérte, hogy miután egy kiadós alvás után másnapra végre sikerült valamennyire megnyugodniuk, már szinte barátokként léptek be a kihallgató szobába.

Mivel az egész kihallgatás ilyen közvetlen hangulatban zajlott,Anne és Mark szinte ugyanúgy viselkedtek és beszéltek a kapitányságon, ahogyan egymás közt is tették, és majdnem mindent elmondtak, amit csak fontosnak és elmondhatónak ítéltek a szállodában és a madame Francoise-nál történt szörnyűségek közül. Sőt, némi segítséggel, még többet is.

Így Marcell és kollégái hirtelen elképesztő mennyiségű új információhoz jutottak az üggyel kapcsolatban, köztük olyanokhoz is, amelyekkel bizony első pillantásra, alig tudtak mit kezdeni, mert annyira meghökkentőnek és hihetetlennek tűntek.

Persze,miután ellenőrizték őket, mindegyikről kiderült, hogy valós, sőt megbízható infó.

Némelyikez tárgyi bizonyítékot is sikerült csatolni. Azt azonban mindannyian érezték, hogy ebben az ügyben még lehetnek olyan váratlan fordulatok,melyek végül biztosan közelebb is visznek a megoldásoz. Persze, azért mindenkiben volt némi bizonytalanság a helyzettel kapcsolatban. Anne-nek, már akkor nagyon fura érzése támadt,amikor megtudta, hogy a kihallgatáson ott lesz egy pszichiáter is. Amikor pedig belépett a szobába, egyenesen elakadt lélegzete, mert ez a pszichiáter egyáltalán nem olyan volt, mint akikkel eddig édesanyja kutatószobájában találkozott. Neki például fehér köpeny és ősz szakáll helyett,miniszoknyája, és divatosan sminkelt arca volt. Vagyis (kívülről mindenképpen) sokkal jobban hasonlított egy barátnőre, mint egy orvosra. De ezt az ellentmondást eleinte kissé talán túlzásba vitt hivatalos hangnemmel próbálta ellensúlyozni. Anne ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, nagyon zavarban volt, hiszen abszolút nem erre számított. Zavara pedig egyre csak nőtt, amikor néha önkéntelenül körbenézett. Ilyenkor ugyanis újra, meg újra ráeszmélt, hol is van éppen. Aztán egyszerre oldódni kezdett a hangulat, nem kis részben azért, mert a doktornő hirtelen stílust váltott. Félrevonta a többieket, és megkérte őket, hogy hagyják őt egyedül Anne-nel. Amikor pedig ez megtörtént, mosolyogva odament Anne-hez és barátságos hangon bemutatkozott.

– Jó napot kívánok madmoiselle Blanshet! Mira Kurnyikova vagyok– mondta, és határozottan kezet nyújtott Anne-nek. Akit ez a gesztus eléggé váratlanul ért, és egyben rögtön el is lágyított, mert eddig, pláne hivatalos helyen, még csak elvétve kezelték őt ennyire felnőttként. Mira leült a lány mellé és némi ismerkedő beszélgetés után–amikor erre már elérkezettnek látta az időt– a hipnózisról kezdett neki mesélni, s azt kérte tőle, hogy a nyomozás érdekében vesse alá magát egy ilyen eljárásnak. Közben belépett Bulet felügyelő és ő is kivette a részét a lány meggyőzéséből. A főrendőr végső érve az volt, hogy ha Anne megteszi, amit kérnek tőle, akkor Markot kizárólag szemtanúként hallgatják ki, és nem kérdezik majd arról, hogyan jutott be a szállodai szobába. Ezen persze Anne először kellőképpen meglepődött, de mivel Mark iránt– talán megismerkedésük furcsa körülményeinek is köszönhetően– különösen erős rokonszenvet érzett, némi habozás után belement ebbe a fura alkuba. Noha eleinte nagyon idegenkedett a helyzettől, miután a doktornő hihetetlen türelemmel és a lehető legrészletesebben újra elmagyarázta neki,miről szól ez az egész, szinte minden idegessége elszállt. Ugyan még félve, de már legalább annyira kíváncsian helyezkedett el a szobában lévő kanapén, hogy belevágjon ebbe a "nagy kalandba".

Amint Anne,Mira segítségével, néhány bevezető képen túljutva, hipnotikus állapotba került, és így képessé vált arra, hogy a tudatalattiából előhívva felidézze az előző este történteket, majdnem minden átmenet nélkül egy bőrtárcáról kezdett beszélni. Egy bőrtárcáról, amiben névjegykártyák voltak és, ami annak az orosz akcentussal beszélő idegennek a zsebéből, esett ki, aki rövid "tárgyalás", vagy inkább üvöltözés és fenyegetőzés után rátámadt az apjára.

Anne azt is elmondta,hogy mindez szerencsére csak pár másodperccel azután történt, hogy a váratlanul jött idegen, majomkülsejű és csak oroszul beszélő társa–aki amúgy egész délután fogva tartotta őt a másik szobában – hirtelen meggondolta magát,és nem sokkal a "tárgyalás"előtt, megkötözte, a szájába tömte azt a büdös, kábító szagú zsebkendőt, és kivonszolta a nappaliba,ahol betuszkolta a lakosztály egyetlen jól zárható szekrényébe.

Pár perccel később Anne a szekrény résein keresztül meglátta a földön a névjegykártyát és annak ellenére, hogy érezte,hogy már nagyon szédül, vagy talán éppen ezért, tudta, hogy cselekednie kell, még mielőtt elájul. Minden erejét, és koncentrálóképességét összeszedve, ujjaival odaférkőzött a szekrényajtó alatti réshez és valahogy észrevétlenül sikerült megszereznie a névjegykártyát, és elrejtenie a szekrényben maga mellett.

De ebben a pillanatban Anne hirtelen hadonászni, zokogni, rángatózni kezdett a kanapén, majdnem véresre karmolta magát, és még néhány egyéb olyan tünetet produkált, melyek miatt azonnal ki kellett őt hozni a hipnotikus állapotból, különben Mira szerint megtörténhetett volna,hogy magában, sőt esetleg még másokban, is kárt tesz.

Amikor visszatért ebből az állapotból és körbepillantott a szobában, azt látta,hogy mindenki érte aggódik.

Először ijedtében ismét sírva fakadt,holtfáradtan letörölte a homlokáról csorgó verejtéket, és zavartan, de barátságosan elmosolyodott. Azután nyugodtan visszacsukta a szemét és próbálta feldolgozni, azon az iszonyatos estén történteket.

Amikor újra kinyitotta a szemét, már csak Mirát találta a szobában, aki falfehér arccal,a döbbenettől szinte teljesen lemerevedve ült a kanapé szélén.

–Mi történt? Kérdezte riadtan Anne, amikor– a hipnózisból immár teljesen visszatérve– meglátta Mira rémült tekintetét, holtsápadt arcát.

Mira lassan felállt, és minden erejét összeszedve a kis kihallgató szoba másik sarkában lévő mosdóhoz lépett, hideg vízzel lemosta az arcát, hogy legalább némileg megnyugodjon, amikor pedig megtörtént kiment a szobából és pár perc távollét után rövid sétára hívta Anne-t a közeli parkba. Anne pedig, aki most már nagyon kíváncsi volt, hogy mi is ez az egész, gondolkodás nélkül követte.

Amikor leértek a parkba nagyon erős szél támadt. A fákról csak úgy röpködtek a levelek. Ezért végül séta helyett inkább beültek egy közeli cukrászdába, rendeltek egy-egy süteményt, és kávét, majd miközben ettek,ittak, Anne számára igazán meglepő dolog történt.

Mira hirtelen, olyan barátságos nyíltsággal kezdett neki mesélni az életéről,mintha a legjobb barátnőjének mesélne.

–Sajnos én sem voltam ám mindig "fehérköpenyes" pszichológus és pláne,nem dolgoztam a zsaruknak – mondta halkan és közben remegni kezdett a hangja. Évekkel ezelőtt, amikor a szüleim meghaltak egy csecsen terrortámadásban nekem pedig hirtelen egyedül kellett eltartanom magamat és a nagyszüleimet is, tennem kellett valamit. Nem lévén más választásom, rokonok spórolt pénzéből (kizárólag az idő szűke miatt vízum nélkül), kamionstoppal idejöttem, hátha itt majd állást kapok. Persze lövésem sem volt, hogyan is kezdjek állást keresni,hiszen akkor még csak oroszul beszéltem. Ráadásul még érettségim sem volt. Valamit viszont lépnem kellett, mert a pénzre egyre nagyobb szükségem volt.

Nagyon el voltam keseredve. – mondta és közben rendkívüli igyekezettel próbált higgadtnak látszani. Olyannyira, hogy ezzel Anne-t először kuncogásra, később viszont, szinte egyik pillanatról a másikra, feltétlen együttérzésre késztette. Sőt a beszélgetés közben Anne-nek hirtelen az az érzése támadt, hogy, bármennyire is tiltakozni szeretett volna ez ellen az elején, igenis, van bennük valami közös. Sőt, határozottan úgy érezte, hogy egyszer még igazán jó barátok is lehetnek. (Azt persze még csak nem is sejtette, hogy mindez, már aznap délután megtörténik )

–Egyik nap– folytatta Mira kis szünet után– a szél a kezembe fújt egy szórólapot. A hirdetésben felszolgálót kerestek és extra fizetést ígértek. Rögtön jelentkeztem, és másnap már dolgoztam is. A próba hónapban nem is történt semmi gyanús, hacsak az nem, hogy a fizetésem mellé, annyi borravalót kaptam, amennyi pénzt egyben addig én még soha nem láttam. De ez engem akkor, ugye mondanom sem kell,egy cseppet sem zavart. Azt hittem, megfogtam az Isten lábát. Aztán megérkezett a főnök. - Vagy legalábbis valaki, akiről akkor mindannyian azt hittük, hogy ő az. Csak oroszul beszélt, és sosem láttam csillogó fekete motoros szerkó és szintén csillogó fekete bukósisak nélkül. Eleinte nagyon kedves volt. Színházba, moziba, étterembe, jártunk. Ráadásul rengeteg rózsát és még több mandulalikőrt hozott nekem, mondván, hogy mindketten szeretjük. Ezzel azt is elhitette velem, hogy közös az ízlésünk. Ettől pedig, olyan vonzóvá, sármossá és titokzatossá vált a szememben, hogy, annak sajnos nem tudtam ellenállni. Mi tagadás eleinte bizony bedőltem neki. De mentségemre szóljon, hogy nem csak engem vezetett meg, hanem az összes ott dolgozó lányt is. Valószínűleg ugyanezekkel a módszerekkel. Aztán hirtelen megváltozott minden. Mi pedig egyik pillanatról a másikra, akaratunk ellenére, kénytelenek voltunk szembesülni vele, hogy valójában mi is történik körülöttünk. De, addigra már késő volt. Először "csak" huszonkét órában dolgoztatott minket "újakat",(többek közt Kloé Blanshet-ét, a nagynénédet is, akiről én ezt, akkor persze, még nem tudtam. Csak azt sejtettem, hogy életre szóló barátnőm lesz) aztán előbb "csak" a vendégeknek, később neki is, teljesítenünk kellett minden kívánságát. Az utolsó pár hónapban már egyáltalán nem engedett minket haza. Egy sötét pincében tartott fogva bennünket, a pénzünket pedig csak ígérgette. Sokszor meg is vert, sőt legalább kéthetente egyszer meg is erőszakolt minket. Ekkor értettük csak meg igazán, miért nem vette le addig soha, senki előtt a fekete bőrszerkót és a sisakot. Addig el sem hittük, amit a régebben ott lévő lányok mondogattak, hogy valószínűleg egy ritka betegség miatt, nincs a testén egyetlen cm olyan bőrfelület sem, ami ne lenne olyan szőrös,mint egy csimpánzé. Plusz a leszámolások során szerzett sérülései okán, jó néhány gennyes sebhely is maradt az arcán és a teste más részein. Emlékszem, mennyire elborzadtam, amikor először megláttam. Száz szónak is egy a vége, ez az ember, undorító, és agresszív volt. Ráadásul mindenkit azzal fenyegetett, hogy ha ellentmondunk neki, vagy bárkinek elmondjuk, hogy mit művel velünk, akkor mindannyiunkat kiad az idegenrendészetnek. Így aztán egyikünk, sem mert lépni, de mindenki a szökésen gondolkodott. Nekem egyszer akkora "szerencsém" volt, hogy annyira megvert, hogy kórházba kerültem, de ott sem éreztem biztonságban magam. Saját felelősségemre eljöttem, és pár napig egy bokorban aludtam. Onnan kerültem végül, abba a párizsi krízisotthonba, ahol először találkoztam édesanyáddal, akit egy kollégája értesített,hogy új infót tudok Kloéról. Életem végéig hálás leszek a krízisotthonban dolgozó szociálismunkásoknak, amiért segítettek nekem valamennyire elfelejteni a sok szörnyűséget és amennyire csak lehet, feldolgozni azt a nagy traumát, amit az a szörnyeteg okozott. Nélkülük biztosan nem sikerült volna talpra állnom. Végig segítettek a középiskola és az egyetem alatt is, egészen, addig, amíg le nem diplomáztam. Sőt, még előtte is, amikor rábeszéltek a továbbtanulásra. Azóta sok idő eltelt, és elismert pszichológus lettem, de néha még mostanában is megesik,hogy rémálmaimban rám ugrik az a szörnyeteg.

Pedig én –valószínűleg az összes ott lévő lányhoz hasonlóan – amikor jelentkeztem arra az átkozott álláshirdetésre, azt hittem, biztonságban vagyok. Nem gondoltam, hogy ilyesmi megtörténhet. Sőt, még a próbahónap alatt sem gyanakodtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy talán végre vége a nyomorgásnak. Azt reméltem, hogy végre félretehetek egy kis pénzt és, hogy a nagyszüleimnek is többet tudok majd hazavinni. Szóval, hogy megtörtént a "csoda". Valahányszor belegondolok, mindig elszégyellem magam. És hányan beleesnek ebbe a csapdába…

–Ez tényleg borzasztó –mondta Anne mély együttérzéssel a hangjában– De miért mondod el ezt most nekem? –kérdezte Anne elkerekedő szemmel.

– Mert segítened kell nekünk, hogy senki mással ne fordulhasson elő többet az, ami veled és velem megtörtént.–felelte Mira határozottan.

Vagy legalábbis kevesebb esély legyen rá.–tette hozzá pár perc múlva kissé keserűen.

–De én már mindent elmondtam, amit tudok. Sőt valószínűleg, még annál is többet, hiszen hipnotizáltál is.–erősködött Anne, olyan hevesen, hogy közben észre sem vette, hogy rövid időn belül már másodszor tegezte le Mirát, aki ezt, természetesen csak magában, de igen nagy örömmel nyugtázta, hiszen ez azt jelentette, hogy legalább félig már biztosan megnyerte a lányt magának, és az ügynek.

–Mi mást tudnék én még segíteni?

– Vissza kell menned Marcellékkel a helyszínre.

–Azt már nem!–kiáltott fel Anne rémülten– Én oda soha többet az életben vissza nem megyek.

– Pedig muszáj lesz. Jelentette ki Mira együttérző, de ugyanakkor ellentmondást nem tűrő hangon.

– Az lehetetlen. Nem tudom megtenni. Biztos, hogy nem lesz más választásom? Hiszen még csak tizennégy éves vagyok.

–Nos, azt hiszem, nem sajnos több okból sem.–mondta Mira elgondolkodva, és látszott rajta, hogy nagyon sajnálja Anne-t.

–De hát miért? –csapta oda evőeszközét hirtelen mozdulattal az elkeseredett kamaszlány.

– Először is eltűnt az édesapád így a te érdeked is, hogy közös erővel, minél gyorsabban megtaláljuk őt. Másodszor, te vagy közülünk az egyetlen, aki ott voltál tegnap este, így csak te tudhatod, mi történt pontosan. Hivatalosan te vagy a koronatanu. Ráadásul sokan számítunk rád. Már csak azért is, mert már a hipnózis alatt is említettél egy névjegykártyát, amit állítólag az egyik támadó veszített el neked pedig sikerült megszerezned.

Szóval nagyon sokat segíthetnél, abban, hogy kiderítsük az igazságot, ha pedig kiderül, nagyon sok embernek jobb lesz az élete. Többek közt a tiéd is.

–Oké! Ha biztos lehetek benne, hogy élve visszakapom apát, és engem is megvédetek, visszamegyek arra a szörnyű helyre–mondta Anne és lassan a szájához emelte az utolsó falat süteményt. Persze csak akkor, ha te is velem jössz – tette hozzá kicsit később elgondolkozva.

–Ezt biztosan megígérhetem, a többit meglátjuk, de mindannyian mindent megteszünk, hogy sikerüljön, amit kértél– mondta Mira és egy megnyugtatóan magabiztos mozdulattal megsimogatta a kislány arcát. Aztán ő is felhajtotta az utolsó korty kávéját, kézen fogta újdonsült védencét, akivel most már,rövid ismeretségük ellenére,nagyon sok személyes dolgot is megtudtak egymásról. No meg, arról is, mennyire hasonlóan gondolkodnak és talán éppen ezért, most már szinte testvérekként tekintettek egymásra.

Így már mondhatni vidáman,magabiztosan és egymást erősítve sétáltak vissza a rendőrőrsre.