Negyedik mese

A szenzációs négyes

Mi csak egy szimpla, nyárzáró bandázást terveztünk arra a napra három igen kedves barátommal. Mi négyen mindig jó csapatot alkottunk. Ráadásul, akkor már hónapok óta nem találkoztunk. így aztán azon a vasárnapon különleges önfeledtséggel, mi több néha kissé "agyament" bohósággal vetettük bele magunkat a város ünnepi forgatagába. Gyorsan, de legalább ennyire vidáman telt a nap. Olyannyira, hogy mire egyikünk az órájára nézett, már csak másfél óránk maradt az esti tűzijáték kezdetéig, úgyhogy szinte rekordidő alatt kellett kitalálnunk, honnan látjuk a legjobban az attrakciót, és hogy jutunk oda a legkönnyebben. Rövid tanakodás után, egyik kedvenc hidam, a Szabadság híd, budai hídfőjét választottuk székhelyünkül, és a következő pillanatban már el is kezdtünk utat törni magunknak arrafelé, az addigra már szinte átláthatatlanná sűrűsödött "embererdőn" keresztül. Ez bizony eltartott egy darabig, és mire odaértünk, már tényleg csak percünk maradt, hogy találjunk magunknak egy helyet, ahonnan kényelmesen megnézhetjük ja műsort.

Az ideális hely végül épp időben meglett és néhány másodperc múlva el is kezdődött a show. Azaz, elkezdődött volna. De ebben minutumban, olyan erővel kezdett el fújni a szél, és zuhogni az eső, hogy innentől nemhogy a tűzijátékot, de még az orrunk hegyét is alig láttuk, az egyszeriben végeláthatatlanul alázúduló vízfüggönytől, és a környéket percek alatt beborító, diónagyságú jégdaraboktól. Kitört az évszázad vihara, mely, mint azt később megtudtam, a másnapi híradókból sem maradhatott ki. Azt viszont talán mondanom sem kell, hogy mi négyen, akkor, a másnapi híradók helyett, inkább azzal voltunk elfoglalva, hogy hogyan jutunk ki a körülöttük épp pánikba eső félben lévő "embertenger" közepéből, lehetőleg minél gyorsabban, valami olyan helyre, ahol rendesen megszárítkozhatunk. Gyors választásunk, négyesünk egyik tagjának a város másik végében lévő legénylakására esett, mert-lévén, ebben a katasztrófafilmbe illő helyzetben a tömegközlekedés sem működött még mindig az a kis lakás tűnt a legkönnyebben megközelíthetőnek.

Egy szó, mint száz, nekivágtunk, hogy átjussunk a városon. Ami számunkra bizony akár sokkal nagyobb kihívást is jelenthetett volna, mint az akkor velünk együtt hazautat kereső több száz, vagy akár több ezer embernek. Mi azonban erről alig vettünk tudomást. Ehelyett inkább kiröhögtük magunkat, és futottunk, ahogy csak tudtunk. Azaz, hogy pontosabb legyek, négyesünk "kétlábú" tagjai futottak velünk. Mi "négykerekűek" lévén nem tehettünk egyebet, mint, hogy próbáltuk nem tudomást venni arról, hogy épp egy-egy kisebb tóban ülünk, felültről pedig kicsit sem csökken az utánpótlás. Ráadásul, kicsivel féltáv előtt, négyesünk másik "négykerekű" tagjának alig száz kiló fölötti elektromos járgánya, e hirtelen támadt özönvíz hatására, bemondta az unalmast. Így onnantól "kétlábú" bajnokainknak már nemcsak engem kellett tolniuk "úszva", futás közben, mint eddig, hanem őt is. Ez az "aprócska" nehezítő körülmény ugyan majdnem végérvényesen mission impossile-lé fokozta a helyzetet, de az igazi akcióhősöket semmi sem tántoríthatja el küldetésüktől. Minket sem fenyegetett ez a veszély. A szenzációs négyes "kétlábú" tagjainak a fejében szerencsére meg sem fordult "küldetésük" feladása, de már azért rendesen kezdtek fáradni. Ekkor azonban, egyszer csak, váratlanul, a tömeg kellős közepéből mellettünk termett, egy teljesen ismeretlen, de annál kedvesebb francia pár, akik kérés nélkül csatlakoztak speciális "úszó" futó, guruló különítményünkhöz.

Megfogták kocsijaink fülét, és futni kezdtek velünk. Azt a "jelentéktelen apróságot" pedig, hogy ők voltaképpen csak azért hagyták ott a családjukat a tömegben, ahol találkoztunk, hogy nekünk segíthessenek, csak a célállomásunkon adták tudtunkra, amikor odaérve be akartuk hívni őket egy forró teára. Ezt hallva persze elakadt a szavunk, és egy kicsit hitetlenkedő, de annál hálásabb mosoly kíséretében, nyomban visszaengedtük őket aggódó családtagjaikhoz.

Mi pedig aznap igazán vidáman, és a valódi önzetlenség létezésébe vetett hitünkben megerősödve, és az efelett érzett megnyugvás okozta hamisítatlan derűvel, mentünk fel a lakásba. Felérve, először is feltekertük a lakás összes radiátorát, és rádobáltunk a ruháinkat száradni. Közben mi, e szenzációs négyes "négykerekű tagjai, nem kis lelkiismeret furdalással, de legalább ennyire hálásan szemléltük, néhány puha, meleg takaró alól, ahogy "kétlábú" csapattársaink, süllyedő félben lévő hajók mentésén dolgozó legénységet megszégyenítő kitartással, próbálták kimerni, ronggyá ázott járgányainkból, a bennük összegyűlt, tengerszemnyi mennyiségű vizet. Mire ez többé-kevésbé sikerült, már mindannyian hulla fáradtak voltunk, a röhögéstől mégis alig kaptunk levegőt.

Amikor pedig pár óra alvás után, másnap hazaindultunk, szerintem mind éreztük, hogy azt az estét nem felejtjük el egy könnyen. Én nem is teszem soha.

Köszönet érte mindenkinek, aki részt vett benne!

Rusznák Emese