Ötödik mese

Kelj fel és repülj!

Nagyjából kiskamasz korom óta, azzal az alapbeállítás szerű meggyőződéssel létezem, hogy nincsenek véletlenek. Így aztán az sem kérdés számomra, hogy életünk minden fontos eseményénél jelen van valami felsőbb erő, pontosabban annak birtokosa. Valaki, aki még a hajszálainkat is szamon tartja, és mivel ő teremtett, szeret és vezet is miket. Emellett, valamilyen alig magyarázható okból, minden vonz, ami a levegőben zajlik, vagy arra irányul. Mai történetem mindkettőre jó példa.

Mint minden igazán jó sztori, ez is megérdemli, hogy az elején kezdjük. Szóval mi tagadni, réges-régi, gyermekkori vágyam volt, hogy egyszer kipróbáljam milyen lehet ejtőernyővel leugrani a magasból. Ám nem hittem, hogy van olyan "agyament" ejtőernyős oktató, aki súlyos mozgássérült létemre, hajlandó velem leugrani. Egyszer azonban felhívott egyik legkedvesebb barátnőm, hogy nézzem a Fókuszt, mert érdekeset fogok benne látni. Bekapcsoltam hát a tévét, és látom ám, amint az ő gerincsérült kedvese, épp ugrani készül ejtőernyővel. Rögtön hívtam őket, hogy "most megadjátok az ejtőernyős oktató számát", hogy beszéljek vele. fel is hívtam, és következő hétre megbeszéltünk. egy ismeredő találkát, én pedig meglehetősen izgultam, hogy vajon hajlandó lesz-e engem is levinni. Mindenesetre hívtam Aput, hogy gyűjtése össze az ugrás árát. Anyu persze eközben mindent megtett, hogy lebeszéljen, erről az életveszélyes mutatványról, hiszen el sem tudta képzelni, mi lehet Apu viszont, mint az pár nap múlva kiderült, úgy értelmezte a feladatot, hogy neki kell megszervezni mindent az ugrás körül. Úgyhogy mire legközelebb találkoztunk már azzal a kérdéssel érkezett: "Ugrasz vagy nem?". Hál' Istennek, vasárnap lévén, az akkor velünk lakó Nagymamám, mindenáron el szeretett volna menni Templomba, ehhez pedig az kellett, hogy Anyu elkísérje őt. Mi pedig Apuval ketten maradtunk a lakásban. Naná, hogy igent mondtam imént feltett kérdésére, és már indultunk is a nagy esemény helyszínére. Ott kiderült, hogy az az oktató, akit édesapám talált, láthatólag még sosem találkozott mozgássérülttel előttem. Így hát az sem volt meglepő, hogy annak ellenére, hogy addigra már minimum 300 sikeres ugráson túl volt, ő minden bizonnyal sokkal inkább megijedt a kihívástól, mint én a magasságtól. Ezt látván elhatároztam, hogy az első adandó pillanatban amint erre képes leszek az ugrás közben, megszólalok, hogy nehogy azt higgye rosszul vagyok odafönt. Ám ezt nem is volt olyan könnyű, mint ahogy gondoltam hiszen, ha az ember 3000 méterről ugrik alá egy kis repülőből a levegő olyan gyorsan süvít el mellette, hogy megszólalni is képtelen. Ez velem is így történt, és csak akkor tudtam megszólalni, amikor oktatóm már kinyitotta az ejtőernyőt, és mind a ketten azon gondolkodtunk, hogy a másik vajon, jól van e. Mikor azonban megszólaltam egy csapásra leszállt a pánik hiszen a megegyezés szerint azt mondtam, amit előre beígértem "királyság volt". Földet érve kaptam egy oklevelet a tériszony ejtőernyős iskolától, (így hívták az intézményt) miszerint lehoztam a hátamon az oktatómat. Édesanyám, aki időközben egy másik reptéren keresett minket gyanítva, hogy nem ok nélkül mentünk el ketten kirándulni erre az oklevélre már csak azt tudta mondani a megkönnyebbüléstől fáradtan csillogó hangon, hogy: "nem vagytok normálisak, de legalább túléltétek". Hát így zajlott életem egyik legnagyobb élménye. Az ugrást bármikor megismételném és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Rusznák Emese